A nyelvi kurzus második hete már koránt sem volt annyira
szórakoztató és vidám, mint amilyen az első volt. A cseh nyelvvel kapcsolatban
is elmúlt az újdonság varázsa, sőt, van akinek kifejezetten kezd elege lenni
belőle. Sokan félnek attól is, hogy megbuknak a záróvizsgán (nem tudom, hogyan
lehetne a „final tes”-et lefordítani) és újra kell próbálni, nem kapják meg a
kreditet…stb. Én ettől nem tartok különösebben, viszont hulla fáradtnak érzem
magam, és semmi kedvem már az egészhez. A tanárok egyre rosszabbak, Ivana továbbra
is kikészít a hangjával, Maria meg lassan úgy kezel minket, mintha kisegítő
iskolások lennénk, aki nem éri meg elsőre, arra az eddigieknél is csúnyábban
néz.
A fél csapat „bele is betegedett” már a tanfolyam
nehézségeibe, nagyon sokan megfáztak, Minna be is lázasodott, a fiúk meg egy
óriási, az egyetemi mosdóból elcsórt, mega-WC-papír hengert hurcolnak magukkal,
mert nem lenne annyi százas csomag papírzsepi a világon, ami elég lenne nekik,
ötpercenként megszakítja az órát az elefánttrombitáláshoz hasonló hangok.
Úgyhogy mégannyit se értek a tanárok beszédéből, mint eddig…
Azért volt pár jó pillanat, például a „Soft skills” néven
beharangozott kedd délutáni program, amiről senki se tudta, mit takar pontosan.
Ugyan az a jóvágású tanárbácsi tartotta, aki a cseh töri órát, (úgyhogy már
megérte elmenni) és kiderült, hogy egész vicces dologról van szó. A
nyelvhasználatról beszélgettünk, meg arról, hogy miért is félünk megszólalni
idegen nyelven, csapatokba rendeződve össze kellett gyűjteni cseh szavakat,
amik bizonyos betűkkel kezdődnek/végződnek, aztán mondatokat ugyanezen szabály
alapján. Két finn sráccal voltam együtt, így az elején azt hittem, meg leszek lőve,
mert ugye ők aztán nem éppen az aktív kommunikációs készségeikről híresek, de a
végén egész jól szórakoztunk. Első körben le kellett rajzolni egymást, kaptunk
rá egy percet, meg s osztom veletek az eredményt (engem ábrázol az alsó kép, de szerintem rájöttetek magatoktól is...):
Kínos vihorászások, és jó pár „sorry…” közepette
teljesítettük a feladatot, majd jött a követező kihívás: találjunk ki
jelnyelvet és alkossunk egy rövid történetet. Húha, hát törtük is fejünket
erősen, aztán a következő nagy elmeszülemény lett a végeredmény /házi feladat:
tessék megfejteni eme rövid, épületes kis történetet… :-) /
Aztán cseréltünk, minden csapat megkapta a másik
rejtvényét, és ki kellett találni, mi lehet. Nekünk nem volt különösebben nehéz
dolgunk: olasz csizma, ötórai tea és egy „nem vagyok eu-tagállam zászló” =
Michela + Poppy + Rita csapata…
Szerdán a Műszaki Múzeumba látogattunk el, ami tele van
autókkal, repülőkkel, úgyhogy főként a férfinépnek okozott örömöt. Van egy
része, ami kb. olyan, mint nálunk a csodák palotája, mindenféle fizikai kütyü
és lehet velük szórakozni. Mondjuk annyira nem kötött le, pláne, hogy fáradt
voltam ahhoz, hogy az angol használati utasítást kibogarásszam. Viszont volt
egy kiállítás, ahol régi hangszereket mutattak be, és amikor ott bóklásztunk,
egy néni nagyon lelkesen megmutatta nekünk, hogy működnek. Ezen a lemezen
például (nem tudom, mennyire látszik) milliónyi pici tűhegy van rögzítve, ezek „írják
le” a dallamot. Ahogy forog a korong, és hozzáérnek a nagyobb tűkhöz (a fekete
csavaros izé), úgy változik a dallam… (OK, ezt egyszerűen képtelen vagyok elmagyarázni,
így írásban, de azért hátha volt benne valami értelem)
Itt készült egy újabb csoportfotó is. Talán megcsapott
bennünket az érés, hogy hamarosan bizony a legtöbben búcsút veszünk egymástól.
Este vásárolni voltunk, Noora, Aino, Ezgi, Kaan és
jómagam. Ugyan is, mint anno a gimiben mikuláskor, itt is húzni kellett egy
nevet a kalapból, egy csoporttársét/tanáért, akit majd megajándékozunk a búcsúvacsorán.
Ez kedves dolog, egyébként, bár én Michelát húztam ki, és kb. két mondatot, ha
váltottunk egymással a kurzus alatt. Végül vettem neki egy vicces kalapot,
farsangi szezon van itt is, és a papírbolt tele volt mindenféle buli kellékekkel.
Ezgi tanácsolta egyébként, végül is ők buliznak állandóan együtt, és az olasz
lány kellőképpen bolondosnak tűnik ahhoz, szeresse ezeket a mókás, rikító
cuccokat. Meg vettem neki egy ilyet is, ha már Csehországban vagyunk ugyebár:
Magamat is megleptem vele, végül is, gyerekkorom egyik
kedvenc rajzfilmje volt. Amúgy nagy kultusza van itt, mindenütt meg lehet őt
találni, a legkülönbözőbb méretű plüssállatok, noteszek, füzetek, kártyák és
egyéb játékok formájában. Az egyik cukrászdában még marcipán figurát is
gyártanak belőle. Irtó aranyos, még így huszonnégy éves fejjel is…
A lányok nem jártak sikerrel az ajándékozás terén,
ráadásul mindketten tanárokat húztak, Noorának még könnyebb dolga van, mert megkapta
Petrát, Ainonak viszont Szörnyella D’Ivana juttott… Bár láttunk pár extrém
neonszínű parókát, javasoltam neki, hogy lepje meg valami ilyesmivel. Akinek
kék csíkok vannak a hajában, annak szerintem bármilyen extrém kiegészítő jól
jöhet…
Egyébként mi hárman a finn lányokkal, utálunk vásárolni,
amivel sokkoltuk Ezgit. Ő aztán egy igazi boltkóros, betévedtünk pár butikba
is, hogy hátha akad valami, valóban ízléses kiegészítő, bizsu, sál…stb., ő meg
elkezdett volna komolyabban is nézelődni, úgyhogy mindig gyorsan magunkkal
rángattuk. Nekem már nem kicsit elegem volt a boltokból, miután két óra
eredménytelen bolyongás után is ott tartottunk, hogy nem tudjuk, mivel lehetne
meglepni két tanárnőt. Aztán Noora kitalálta, hogy neki viszont kell egy új nadrág,
úgyhogy a török lány gondjaira bíztuk, így ő is legalább ő is kiélhette magát.
Mi pedig Kaannal és Ainoval sietve magunk mögött hagytuk a plázát. Amúgy is kb.
minden üzlet bezárt hét órakor, úgy hogy nem nagyon lett volna esélyünk ajándékra
lelni.
A mai, utolsó délutánunkat szabadon hagyták, hogy „tudjunk
tanulni”. Mi azért a két finn lánnyal elindultunk még egy kis esti
városnézésre, mert Noora szombaton utazik Zlínbe, és szeretett volna fotózni
még egy keveset. Első körben megszabadultunk a két hét során felgyülemlett
sörösüveg-kollekciótól: Albert készségesen visszaváltja őket oly módon, hogy be
kell őket helyezni egy automatába, ami felismeri a címkét, elnyeli az üveget,
és ad egy blokkot, amit utána le lehet vásárolni. Zsepire meg egy-egy csokira épp
futotta belőle. Itt is van Kaucíner, vagy legalább is ahhoz hasonló, kávés
finomság, nyammm…
A Námesti Svobody-n megálltunk fotózkodni, igaz, kissé
sötét lett, de legalább van végre egy közös kép rólam meg Ainoról. Jó volt vele
lakni, és örülök, hogy ő is a Mendel Egyetemre jön tovább, igaz, másik karra,
de legalább az orientációs hét alatt már lesz egy ismerősöm, aminek most
kifejezetten örülök.
Nem tudom, miért, de ma nagyon elkezdett nyomasztani a
költözködés, meg hogy még nekem lesz egy utam Lednicébe is, és ki tudja, miféle
társaság vár ott rám. Most annyira nem örülök neki, hogy egy kis faluban kell
majd tanulnom, bármennyire dicsérték, hogy ilyen-meg olyan szép és kellemes
hely. Megszoktam és megszerettem Brnot a két hét alatt, és most sokért nem
adnám, ha itt maradhatnék. Egy páran itt lesznek egész félévben a csapatból, a
törökök, Ines, Chris, meg páran a finn srácok közül is, ha jól tudom. Remélem,
fogjuk tartani a kapcsolatot és az összetartásunk nem csak erre a két hétre
korlátozódik majd.
Este még beültünk Ainoval a Cajovna za zrcadlem-be, szerencsére
leltünk egy szabad asztalt másfél órára, amúgy elég népszerű ez a hely, nem árt
asztalt foglalni, ha többen akarunk ide jönni. Úgy terveztük, itt tanulunk
majd, és ez nagyjából sikerült is, sőt. Jobban ment a dolog, mint amikor a koliszobában
szenvedtünk, ott elképesztően rossz a világítás, mert nincs asztali lámpánk, és
ami van nagy lámpa, annak is elég tompa fénye van. Itt kellemesen elücsörögtünk
a teánk mellett, és átnéztünk egy csomó témát, kigyűjtöttük az igéket…
egyszóval mintadiákként készültünk a másnapi megpróbáltatásra. Amúgy nem is
megy olyan rosszul a dolog, kezd nagyjából leülepedni a tudás, úgyhogy
szerintem nem lesz gond. Csak figyelni kell a sok "bigyóra" a betűk fölött... :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése