Második EILC hét & és a búcsú szele, Brno esti fényekben

A nyelvi kurzus második hete már koránt sem volt annyira szórakoztató és vidám, mint amilyen az első volt. A cseh nyelvvel kapcsolatban is elmúlt az újdonság varázsa, sőt, van akinek kifejezetten kezd elege lenni belőle. Sokan félnek attól is, hogy megbuknak a záróvizsgán (nem tudom, hogyan lehetne a „final tes”-et lefordítani) és újra kell próbálni, nem kapják meg a kreditet…stb. Én ettől nem tartok különösebben, viszont hulla fáradtnak érzem magam, és semmi kedvem már az egészhez. A tanárok egyre rosszabbak, Ivana továbbra is kikészít a hangjával, Maria meg lassan úgy kezel minket, mintha kisegítő iskolások lennénk, aki nem éri meg elsőre, arra az eddigieknél is csúnyábban néz. 

A fél csapat „bele is betegedett” már a tanfolyam nehézségeibe, nagyon sokan megfáztak, Minna be is lázasodott, a fiúk meg egy óriási, az egyetemi mosdóból elcsórt, mega-WC-papír hengert hurcolnak magukkal, mert nem lenne annyi százas csomag papírzsepi a világon, ami elég lenne nekik, ötpercenként megszakítja az órát az elefánttrombitáláshoz hasonló hangok. Úgyhogy mégannyit se értek a tanárok beszédéből, mint eddig… 

Azért volt pár jó pillanat, például a „Soft skills” néven beharangozott kedd délutáni program, amiről senki se tudta, mit takar pontosan. Ugyan az a jóvágású tanárbácsi tartotta, aki a cseh töri órát, (úgyhogy már megérte elmenni) és kiderült, hogy egész vicces dologról van szó. A nyelvhasználatról beszélgettünk, meg arról, hogy miért is félünk megszólalni idegen nyelven, csapatokba rendeződve össze kellett gyűjteni cseh szavakat, amik bizonyos betűkkel kezdődnek/végződnek, aztán mondatokat ugyanezen szabály alapján. Két finn sráccal voltam együtt, így az elején azt hittem, meg leszek lőve, mert ugye ők aztán nem éppen az aktív kommunikációs készségeikről híresek, de a végén egész jól szórakoztunk. Első körben le kellett rajzolni egymást, kaptunk rá egy percet, meg s osztom veletek az eredményt (engem ábrázol az alsó kép, de szerintem rájöttetek magatoktól is...): 

Kínos vihorászások, és jó pár „sorry…” közepette teljesítettük a feladatot, majd jött a követező kihívás: találjunk ki jelnyelvet és alkossunk egy rövid történetet. Húha, hát törtük is fejünket erősen, aztán a következő nagy elmeszülemény lett a végeredmény /házi feladat: tessék megfejteni eme rövid, épületes kis történetet… :-) /

Aztán cseréltünk, minden csapat megkapta a másik rejtvényét, és ki kellett találni, mi lehet. Nekünk nem volt különösebben nehéz dolgunk: olasz csizma, ötórai tea és egy „nem vagyok eu-tagállam zászló” = Michela + Poppy + Rita csapata…

Szerdán a Műszaki Múzeumba látogattunk el, ami tele van autókkal, repülőkkel, úgyhogy főként a férfinépnek okozott örömöt. Van egy része, ami kb. olyan, mint nálunk a csodák palotája, mindenféle fizikai kütyü és lehet velük szórakozni. Mondjuk annyira nem kötött le, pláne, hogy fáradt voltam ahhoz, hogy az angol használati utasítást kibogarásszam. Viszont volt egy kiállítás, ahol régi hangszereket mutattak be, és amikor ott bóklásztunk, egy néni nagyon lelkesen megmutatta nekünk, hogy működnek. Ezen a lemezen például (nem tudom, mennyire látszik) milliónyi pici tűhegy van rögzítve, ezek „írják le” a dallamot. Ahogy forog a korong, és hozzáérnek a nagyobb tűkhöz (a fekete csavaros izé), úgy változik a dallam… (OK, ezt egyszerűen képtelen vagyok elmagyarázni, így írásban, de azért hátha volt benne valami értelem)

Itt készült egy újabb csoportfotó is. Talán megcsapott bennünket az érés, hogy hamarosan bizony a legtöbben búcsút veszünk egymástól. 

Este vásárolni voltunk, Noora, Aino, Ezgi, Kaan és jómagam. Ugyan is, mint anno a gimiben mikuláskor, itt is húzni kellett egy nevet a kalapból, egy csoporttársét/tanáért, akit majd megajándékozunk a búcsúvacsorán. Ez kedves dolog, egyébként, bár én Michelát húztam ki, és kb. két mondatot, ha váltottunk egymással a kurzus alatt. Végül vettem neki egy vicces kalapot, farsangi szezon van itt is, és a papírbolt tele volt mindenféle buli kellékekkel. Ezgi tanácsolta egyébként, végül is ők buliznak állandóan együtt, és az olasz lány kellőképpen bolondosnak tűnik ahhoz, szeresse ezeket a mókás, rikító cuccokat. Meg vettem neki egy ilyet is, ha már Csehországban vagyunk ugyebár:

Magamat is megleptem vele, végül is, gyerekkorom egyik kedvenc rajzfilmje volt. Amúgy nagy kultusza van itt, mindenütt meg lehet őt találni, a legkülönbözőbb méretű plüssállatok, noteszek, füzetek, kártyák és egyéb játékok formájában. Az egyik cukrászdában még marcipán figurát is gyártanak belőle. Irtó aranyos, még így huszonnégy éves fejjel is…

A lányok nem jártak sikerrel az ajándékozás terén, ráadásul mindketten tanárokat húztak, Noorának még könnyebb dolga van, mert megkapta Petrát, Ainonak viszont Szörnyella D’Ivana juttott… Bár láttunk pár extrém neonszínű parókát, javasoltam neki, hogy lepje meg valami ilyesmivel. Akinek kék csíkok vannak a hajában, annak szerintem bármilyen extrém kiegészítő jól jöhet…

Egyébként mi hárman a finn lányokkal, utálunk vásárolni, amivel sokkoltuk Ezgit. Ő aztán egy igazi boltkóros, betévedtünk pár butikba is, hogy hátha akad valami, valóban ízléses kiegészítő, bizsu, sál…stb., ő meg elkezdett volna komolyabban is nézelődni, úgyhogy mindig gyorsan magunkkal rángattuk. Nekem már nem kicsit elegem volt a boltokból, miután két óra eredménytelen bolyongás után is ott tartottunk, hogy nem tudjuk, mivel lehetne meglepni két tanárnőt. Aztán Noora kitalálta, hogy neki viszont kell egy új nadrág, úgyhogy a török lány gondjaira bíztuk, így ő is legalább ő is kiélhette magát. Mi pedig Kaannal és Ainoval sietve magunk mögött hagytuk a plázát. Amúgy is kb. minden üzlet bezárt hét órakor, úgy hogy nem nagyon lett volna esélyünk ajándékra lelni.

A mai, utolsó délutánunkat szabadon hagyták, hogy „tudjunk tanulni”. Mi azért a két finn lánnyal elindultunk még egy kis esti városnézésre, mert Noora szombaton utazik Zlínbe, és szeretett volna fotózni még egy keveset. Első körben megszabadultunk a két hét során felgyülemlett sörösüveg-kollekciótól: Albert készségesen visszaváltja őket oly módon, hogy be kell őket helyezni egy automatába, ami felismeri a címkét, elnyeli az üveget, és ad egy blokkot, amit utána le lehet vásárolni. Zsepire meg egy-egy csokira épp futotta belőle. Itt is van Kaucíner, vagy legalább is ahhoz hasonló, kávés finomság, nyammm…

A Námesti Svobody-n megálltunk fotózkodni, igaz, kissé sötét lett, de legalább van végre egy közös kép rólam meg Ainoról. Jó volt vele lakni, és örülök, hogy ő is a Mendel Egyetemre jön tovább, igaz, másik karra, de legalább az orientációs hét alatt már lesz egy ismerősöm, aminek most kifejezetten örülök. 

Nem tudom, miért, de ma nagyon elkezdett nyomasztani a költözködés, meg hogy még nekem lesz egy utam Lednicébe is, és ki tudja, miféle társaság vár ott rám. Most annyira nem örülök neki, hogy egy kis faluban kell majd tanulnom, bármennyire dicsérték, hogy ilyen-meg olyan szép és kellemes hely. Megszoktam és megszerettem Brnot a két hét alatt, és most sokért nem adnám, ha itt maradhatnék. Egy páran itt lesznek egész félévben a csapatból, a törökök, Ines, Chris, meg páran a finn srácok közül is, ha jól tudom. Remélem, fogjuk tartani a kapcsolatot és az összetartásunk nem csak erre a két hétre korlátozódik majd.

 

 

 

Este még beültünk Ainoval a Cajovna za zrcadlem-be, szerencsére leltünk egy szabad asztalt másfél órára, amúgy elég népszerű ez a hely, nem árt asztalt foglalni, ha többen akarunk ide jönni. Úgy terveztük, itt tanulunk majd, és ez nagyjából sikerült is, sőt. Jobban ment a dolog, mint amikor a koliszobában szenvedtünk, ott elképesztően rossz a világítás, mert nincs asztali lámpánk, és ami van nagy lámpa, annak is elég tompa fénye van. Itt kellemesen elücsörögtünk a teánk mellett, és átnéztünk egy csomó témát, kigyűjtöttük az igéket… egyszóval mintadiákként készültünk a másnapi megpróbáltatásra. Amúgy nem is megy olyan rosszul a dolog, kezd nagyjából leülepedni a tudás, úgyhogy szerintem nem lesz gond. Csak figyelni kell a sok "bigyóra" a betűk fölött... :-)

Morva-karszt, Boskovice kastély és a legendás Two Faces

Reggel hatkor kelni sose egyszerű, különösen nem hétvégén, és különösen nem úgy, hogy egy kimerítő hét áll az ember mögött. De mit volt mit tenni, ez kellett ahhoz, hogy gyalog időben odaérjünk a megbeszélt találkahelyre, a Janáčkovo Divadlo [Janaček Színház] elé, fél nyolcra. A csapat nem volt túlzottan lelkes, sem a kori időpont, sem a metsző hideg szél miatt, de legalább úgy nézett ki, hétvégi kirándulásunkat a Morva - karsztvidékre szép, derült idő kíséri majd.

A Janáčkovo Divadlo egyébként egyike Brno számos, funkcionalista stílusban született építményének. Továbbra sem tudom átérezni az építészet eme ágának nagyszerűségét, de ám legyen:

Negyedórával korábban sikerült odaérni, így ácsoroghattunk még egy sort a hidegben, összebújva, mint a kis pingvinek. Még a finnek is fáztak, igaz, sokuk nem is hozott magával nagyon meleg holmikat, mert hogy itt aztán Finnországhoz képest nyár van, ugyebár. Azért akadt, aki jól felkészült a zord körülményekre. Maia sapija (a fehér tünemény) például kifejezetten jól jött viselőjének.

A Morva-karszt, mely nagyjából fél-háromnegyed órás buszúttal megközelíthető Brnoból, az ország egyik legfontosabb és leglátványosabb természeti kincse. Több részre tagolódik, a mi úti célunk a Punkva-barlang és a Macocha-mélyedés volt, melyet vezető segítségével, kiépített úton lehet látogatni. Első körben egy húszperces séta várt ránk, mivel a parkolóban látott helyes kis turista-vonatok (mint nálunk a gyermekvasút) nem üzemeltek. 

A gyaloglástól mindenki fölébredt, aki esetleg a buszúton elszunyókált volna. A létszám egyébiránt nem volt teljes, mert néhányan úgy döntöttek, hogy pénteken ismét nyakukba veszik a várost és belevetik magukat a brnoi éjszakai életbe. A finn fiúk közül hiányoztak néhányan, illetve Ezgi és Kaan – ők ketten szerintem még egy programon se voltak ott, élik a maguk életét, minden este mennek valahova. Hogy vajon honnan van erre energiájuk, az számunkra rejtély, a legtöbben napvégére úgy elfáradunk, hogy kimozdulni nincs kedvünk a koliból, nemhogy bulizni menni.

Mielőtt a túra kezdetét vette volna, volt még egy kis időnk szétnézni az ajándékboltban, ahol egyébként a szokásos giccsek mellett sok-sok szép dolgot lehetett kapni, nem éppen a legolcsóbban. Viccesek például ezek az élethű ősember-alkotta eszközök:

 

 Azért beszereztem magamnak egy ilyet, mert nagyon megtetszett:

A Punkva - barlangi túra két részből állt, elsőként a szárazon, majd a második felét vízi úton lehetett bejárni. Kaptunk vezetőt is, aki szerencsére elég jól beszélt angolul, annak ellenére, hogy sokat mentegetőzött „szegényes” nyelvtudása miatt.  

Odabent nagyon sok szépséget láttunk! Mint minden cseppkőbarlangban, így itt is minden nagyobb, érdekesebb alakzat külön nevet kap. A fényképek sajnos nem lettek olyan jók, pedig számtalan beállítással próbálkoztam, de azért íme egy két csoda: 

 

 „Masaryk oszlopa” – a barlang legnagyobb sztalagnátja:

„Rómeó & Júlia”: a két sztalagtit és sztalagmit (sose tudom, melyik-melyik...) évszázadok óta közelít egymáshoz, ám mára sajnos mindketten „halottak” , egyikük sem növekszik már tovább – így aztán sosem fogják már elérni egymást…

 

 A Macoha-mélyedés – több mint 138 m mély szakadék, alján a Punkva-patak kicsi, de elég mély tavacskát képez. A fényképek sajnos nem adják vissza a látványt – a fényviszonyok és a mérete miatt lehetetlen jó fotót készíteni róla, de azért próbálkoztam: 

 

 

 

 

A „macocha” egyébként mostohát jelent, és a következő legenda fűződik hozzá: a környékbeli faluban élt egy férfi, aki a felesége halála után újranősült, és az új asszony (mint ahogy az általában lenni szokott) nem igazán szerette az előző házasságból született fiút. Így aztán galád módon, a sötétség leple alatt kicsalta az erdőbe, és belelökte a gyereket a szakadékba. Csakhogy ő szerencsés módon mégis megmenekült, és a környékbeliek másnap rá is találtak. Amikor pedig megtudták, micsoda szörnyűséget próbált elkövetni a mostoha, fogták és őt magát hajították a mélységbe…

Egyébként így néz ki teljes valójában (nem saját fotó):

A Punkva –patak innen a föld alatt folytatja útját, minket is csónakba pakoltak, és vízi úton tettük meg a túra hátralévő részét. Mondanom sem kell, hogy ez volt a legizgalmasabb („fejre vigyázz!), habár időnként azért partra szálltunk, hogy közelebbről megszemlélhessünk egy-két cseppkő-csodát. 

 

 

 

 

 

Végül kihajóztuk a felszínre és búcsút vettünk a barlangoktól. 

 

Ezután nagyjából fél órás, kevésbé könnyed gyaloglás következett fel a hegytetőre – a Macocha-mélyedés ugyan is felülről is megtekinthető. 

 

 

Itt aztán elkészült az első olyan csoportkép is, amin a többség szerepel. 

Egyébkén nagyon tetszett az egész vidék, jó lenne ide nyáron is visszatérni, mert ideális kirándulóhely, és nem csupán a barlangok miatt. De azért így, behavazva is szép volt a ragyogó napsütéssel és a kék égbolttal együtt: 

 

 

 

 

 

 

Azért kimondottan kellemes volt visszaszállni a fűtött, meleg buszba, kis híján el is bóbiskoltam, mire megérkeztünk az étteremhez, ami útba esett a következő állomás, Boskovice felé. Angol nyelvű menüjük persze nem volt, úgyhogy Petra és Eva körbe-körbe szlalomozott az asztalok között, hogy segítsenek felvenni a rendelést. Nagyon finomat ettünk, az enyém egyszerű sült csirkecomb volt krumplival, de jó kis mártással meg embertelen mennyiségű savanyúsággal tálalták, és meglepően gyorsan megkaptunk mindent, ahhoz képes, hogy egyszerre zúdultunk rájuk, és nem mi voltunk az egyetlen vendégek. Lehetett enni az elején valami hókiflire emlékeztető sütit is, ami szépen ki volt rakva az asztalra, no persze nem ingyen.

Miután mindenki jóllakott (mondanom se kell, a túra után mindenki farkasétvággyal tüntette el az ebédet, még a kissé finnyás finn lányok is), meg se álltunk Boskovicéig - egy helyes kis városka Brnotól nagyjából 50 km-re. 

Fő nevezetessége pedig a kastély, melynek története egészen az 1600’as évek közepéig nyúlik vissza. Domonkos-rendi kolostorként „kezdte”, aztán a számtalan tulajdonos szépen kibővítette, és ma ez a csinos kis hodály fogadja a látogatókat:

Bent nem lehetett fényképezni, bár őszintén szólva elég tömény volt az élmény: vagy harminc szobát körbemutogatott nekünk az idegenvezető (ő csehül beszélt, Eva fordított, de amúgy kaptunk angol nyelvű leírást is), és esküszöm nem volt közöttük két egyforma! Mind más-más stílust, hangulatot árasztott, volt ott szalon, vadász-szoba, étkező, gyerek-szoba, egyszóval rengeteg látnivaló. Legjobban a szerették színenként elnevezni őket, volt kék-, zöld-, fehér-, de még rózsaszín szoba is (leginkább egy Barbie-baba lakosztályra emlékeztetett). Legjobban a könyvtár tetszett – egy csomó, régi-régi könyv borzasztóan értékes gyűjteménye, és némi csillagászati eszköztár: egy földgömb és egy „éggömb”, asztronómiai célú megfigyelésekhez.

Búcsúzóul aztán még készítettem pár képet odakint:

 

 

Ja, és csak visszafele tűnt föl, milyen poénos a buszunk neve…

A "legendás" Two Faces-ről pedig csak annyit, hogy nem értem, miért van mindenki annyira elájulva tőle. Semmi extra, csak egy szokásos buli-hely, a szokásos zenével, bizonyos mennyiségű alkohol elfogyasztása után egész elviselhető, de semmiképpen nem fog a kedvenc helyeim közé tartozni. Ráadásul borzasztó zsúfolt is, mert elég kicsi a tánctér. És hát a füst, az bizony elég borzasztó. Nálunk már egészen kellemesen hozzászoktam, hogy sehol nem lehet dohányozni, itt azonban nincs semmiféle korlátozó törvény, az éttermekben, kocsmákban, mindenhol megengedett. Ez ott akkor nem is tűnt föl igazán, hanem másnap, amikor éreztem, hogy a hajam, a kabátom, a pólóm… mindenem csupa füstszagú, akkor jött a felismerés: ez bizony így lesz most félévig, vissza a múltba, amikor itthon is fintorogva teregettem ki egy-egy buli után másnap szellőzni a ruháimat.

Ma amúgy nem csináltunk semmit. Aino szintén nagy rajongója a BBC-féle Sherlock – sorozatnak, úgyhogy korlátlan és gyors internetünket kihasználva mozi délutánt tartottunk. Jah, és mostunk, kb. mindenkivel odalent a mosodában futottunk össze. Itt ugye kulturált rendszer van: le kell foglalni az időpontot, nem úgy, mint minálunk a koliban, hogy odamész, és vagy szerencséd van, vagy nincs. Viszont fizetős a mosógép, 60 korona kell egy 2 órás programhoz – annyira nem barátságos, de hát ez van…

Amúgy mos döbbentünk rá mind, hogy egy hét és vége a mókának, ki-ki megy a maga útjára, illetve, egy páran itt maradnak a Masaryk Egyetemen, de a többség Prága felé veszi az irányt. Kicsit el is szontyolodtam, mert egészen megkedveltem, ezt a társaságot, akár el is tudnám képzelni, hogy velük tanuljak tovább, de hát sajnos nem ez a helyzet. Egyébként nagyjából a legtöbben hasonlóan gondolkodunk, például a kirándulás alatt sokat beszélgettem Maiával, az észt lánnyal (ő Ostravába megy tovább), és hasonlóan gondban érzi magát: most, hogy így összeszoktunk, vajon hogyan tudunk majd beilleszkedni még egy új társaságba? Itt mindenki tök nyitott, és barátságos, leszámítva egy-két embert. Például a lengyel lányokat, ők eléggé jól elvannak egymással, szinte nem is hallom őket angolul beszélni, meg a többiekkel elegyedni, mindig mindenhová kettesben mennek. Én csak egyszer próbáltam meg őket elhívni, amikor Ainoval és Noorával az első napok egyikén várost nézni menünk, de nem voltak igazán vevők a dologra. Amúgy rajtuk kívül kb. mindenkivel szóba elegyedtem már, még a finn fiúkkal is, pedig ők aztán a másik zárkózott bagázs. Eleinte furának tűntek emiatt, de a lányok felvilágosítottak, hogy ez teljesen normális viselkedés a részükről, ők odahaza is ilyenek… Érdekes, hogy a csajok meg teljesen ellenkező módon milyen kis szociálisak, valamiért őket kedveltem meg a legjobban, nagyon sokat lógunk együtt. Ines is kis barátságos, meg persze a törökök, én kedvelem Ritát is, de ő néha elég nyers és szókimondó, úgyhogy nem örvend túl nagy népszerűségnek. Illetve, inkább a fiúkkal barátkozik, meg persze Maiával, a szobatársával nagy barátnők voltak már a kezdetekkor is.

Úgyhogy jól érzem magam közöttük, és sajnálom, hogy egy hét múlva búcsút kell venni tőlük. Nem tudom, de valahogy tartok tőle, hogy az új helyen nem lesz ilyen könnyű barátokat szerezni. Annyiban talán szerencsém van, hogy Aino is a Mendel Egyetemen fog tanulni, csak az Agrártudományi karon, de legalább van egy valaki, akit ismerek. Megbeszéltük, hogy jövő szombaton együtt költözünk, mindkettőnknek van egy cseh segítő diákja is, (egy „buddy”) akit az egyetem rendelt ki mellénk, és már kaptunk tőlük pár hasznos tanácsot. Habár, Brno már nem ismeretlen terep számunkra, de azért jól jöhet még a segítség, a hurcolkodásban meg a másik kollégium felderítésében legalább is, mindenképpen.