Történelem-túladagolás, Ferenc Jóska & Sisi, Wiener Schnitzel és társaik

Megszakítjuk meglehetősen vontatott és elmaradott híradásunkat Brno-ból, hogy friss és naprakész élményekkel szolgálhassunk az osztrák fővárosban tett kiruccanásunkról!

Mindig is szerettem volna ellátogatni Bécsbe, de eddig valahogy elmaradt a dolog idő/pénz/társaság hiányában. Most mindhárom tényező rendelkezésemre állt: egy teljes szabad hét az orientációs napok és a szemeszter kezdete között, erasmus ösztöndíj + szülői apanázs + múlt félévről menekített tartalékok és egy lelkes finn útitárs. Aino már az EILC kurzus alatt pedzegette, amint kiderült, hogy ugyanarra az egyetemre fogunk járni, hogy jó lenne elmenni Bécsbe, és a végén már én is hajlottam rá, mert mostanra kellőképpen összebarátkoztunk ahhoz, hogy pár napot eltöltsünk együtt valahol. Így aztán a booking.com segítségével kerítettünk olcsó szállást, foglaltunk jegyet Student Agency Prága – Brno – Bécs útirányon át közlekedő járatára, és február 11-én, kedden nekivágtunk a nagy kalandnak. 

Viccesen néznek ki ezek a kanárisárga Student Agency buszok, de kétségkívül a legolcsóbb és legkényelmesebb megoldás, adnak diákkedvezményt, meg ingyen forrócsokit, és az unatkozó utasok még filmezhetnek is az ülésekbe beépített kis képernyőn, fülhallgatóval. Igaz, hogy nem volt túl nagy a választék, és ami volt, az is főleg csehül, de na, akkor is, megadják a módját. Én amúgy se vagyok híve a buszos mozizásnak, ha egy mód van rá, inkább bámészkodom az ablakon át, meg amúgy is gyorsan elröppent az a másfél óra. Kettőt pislogtunk és már a bécsi buszpályaudvaron (Stadioncenter) találtuk magunkat. Egészen sikeresen és gyorsan megtaláltuk a szállást: Suite Hotel 200 m zum Prater – kicsi, otthonos, egyszerű, éppen diákoknak való. 

A kilátás is tetszett:

Nem töltöttünk túl sok időt a berendezkedéssel, inkább nyakunkba vettük a várost, mert még jó lett volna minél többet látni belőle sötétedés előtt. Brno után furcsa volt újra egy ilyen nagyvárosban bóklászni, a tájékozódással akadtak is nehézségeink. Azért megtaláltuk a Turist Infot, és beszereztük a use-it.com -féle Bécs térképet is, amely ki is jelölte nekünk az ajánlott útvonalat, mellyel a legtöbb fontos látnivalót érinthetjük („Too much history walk”). 

Nevéhez mérten valóban túl nagy falatnak bizonyult egy délutánra, úgyhogy csak azt a részét jártuk be, ahonnan még aránylag kényelmesen hazagyalogolhattunk. Tömegközlekedni nem nagyon akarunk, nem is nagyon néztünk utána a helyi buszoknak, villamosoknak, bíztunk benne, hogy a lábunk, legalábbis első nap, bírni fogja a strapát. 

Történelmi sétánkat a Museumplatzon kezdtük, mindjárt két igen tekintélyes épülettel találkozhattunk: a Természettudományi Múzeum és a Szépművészeti Múzeum áll egymással szemben, közöttük pedig Mária Terézia szobra néz le szigorúan az arra tévedt turistákra, meg a rájuk vadászó, korhű kalapba és köpenybe öltöztetett fickókra. Ezek minden áron valamilyen komolyzenei koncert-meghívót szerettek volna ránk sózni roppant nyájasan, ám kevés sikerrel. 

Ezután a Heldenplatzon át a Hofburg felé vettük az irányt. 

Itt kiderítettük, hogyan, miként, mennyiért lehet belépőt venni a Sisi Múzeumban és a császári lakosztályba, és ezzel gyakorlatilag meg is terveztük a másnapi programot is. Elhaladva a spanyol-lovas iskola mellett, a Michaelerplatzra értünk, ahol a római-kori város, Vindobona romjait lehet megcsodálni. 

Itt én egy kissé el is vesztettem a tájékozódó képességemet, még a térkép alapján is nehéz volt belőni, merre is kéne folytatni. Bécs telis-tele van monumentális épületekkel, az ember néha olyannyira kicsinek és jelentéktelennek érzi magát, hogy az már majdhogynem nyomasztó – legalább is nekem az volt. Egyébként természetesen minden gyönyörű, egymást érik az építészeti csodák, mindenütt szobrok, boltívek, az építők nem fukarkodtak sem az alapanyaggal, sem a díszítőelemekkel. 

Ezekkel a mókás fickókkal még a belváros felé menet találkoztunk:

Végül keresztülvágtunk Volksgartenen, amely tavasszal valószínűleg gyönyörű lehet, most inkább egy temetőkertre emlékeztet…

…és aztán egyenesen a Parlament épülete elé érkeztünk, amely előtt Pallasz Athéné aranyozott szobra pózól, és amelyet sajnos sehogy sem sikerült normálisan lefotózni, a töménytelen villamos kábel, meg a száguldozó biciklisek miatt. 

Még nem említettem, de Bécs valóságos kerékpár-paradicsom, ami nekem elég szimpatikus. A belvárosban remekül kiépített bicikliút hálózaton lehet közlekedni, és van egy csomó kerékpár-bérlő hely is, jó idő esetén nem is lett volna rossz élni ezzel a lehetőséggel. 

Tovább haladva a Városháza épülete következett, az előtte elterülő parkban pedig, legnagyobb meglepetésünkre, egész profi kis korcsolyapályát alakítottak ki a téli időszakra. A képek talán nem adják vissza, mennyire hangulatos volt ez az egész, de tiszta karácsonyi életérzésem támadt tőle, még így február elején is…

Azért vicces volt látni az önfeledten korizó bécsieket ebben az egyébként meglehetősen szigorú és tekintélyt-parancsoló környezetben…

Mivel erősen sötétedett, és már amúgy is lejártuk a lábunkat, úgy döntöttünk, későbbre halasztjuk a történelmi séta befejezését. Meg közben támadt némi kellemetlenség, ugyan is Aino egészen váratlanul rosszul lett. Azt hiszem, valami gyomorrontás-féleség lehetetett, mert az elkövetkezendő napokban sem érezte kifogástalanul magát, pedig amúgy jókat ehetett volna szegény: a szállásunkon kiadós büfé-reggelit kaptunk, és tervben volt a híres neves Wiener Schnitzel, valamint a Sacher torta elfogyasztása is. Azért ő szerencsére nem az a fajta, aki elhagyja magát, sőt, csak azért is kitartott az eredeti programunk mellett, már-már túlzottan makacsnak is találtam a viselkedését az állapotához képest. Próbáltuk viccesre venni a dolgot és egyet értettünk abban, hogy valószínűleg a tömény történelem, valamint Ferenc József (tényleg minden sarkon belé botlottunk valamilyen formában) feküdhette meg a gyomrát. 

Másnap délelőtt a Hofburgba és Sisi Múzeumba látogattunk el, ahol audioguide segítségével (...és igen, volt MAGYAR nyelvű is!) végigkísérhettünk a magyarok által oly szeretett és tisztelt császárné életútját, és bepillanthattunk a császári pár mindennapjaiba emléktárgyaikon, naplóbejegyzéseiken keresztül. Fotózni sajnos nem lehetett, így ismét Google barátunk segítségét vettem igénybe, hogy azért megmutathassak egy-két dolgot. 

Sisiről tudni kell, hogy csak halála után vált igazán híressé és közkedveltté, élete során kimondottan visszahúzódó, sőt, a vége felé egészen ember-kerülő személyisége miatt a császári udvar „fekete bárányának” számított. Kerülte a nyilvánosságot és gyakorlatilag fittyet hányt az etikettre, meg mindenféle ráerőltetett kötelezettségre is. No de, ezeket a dolgokat úgyis mindenki tudja róla, ha máshonnan nem, hát a filmekből, amik róla készültek, és amik közül én szégyenszemre még egyet se láttam tejes egészében, pedig minden karácsonykor/húsvétkor adják a Magyar 1-en vagy a Duna TV-én. Egyébként hatalmas kultusza van itt Bécsben is, az ajándékboltban majdnem rosszul lettem attól a rengeteg giccstől, amit az ő nevével, képével próbálnak rásózni a látogatókra. Megveheted többek között a császári pár portréjával díszített szalvétát/papír zsebkendő készletet (de most komolyan, ki az aki ezeket otthon tényleg használja?), pici szobrocskákat, Sisi eredeti, gyémánt hajdíszeinek bóvli-másolatát, radírt, tollat, noteszt, minden fitty-fenét. Külön szekciót képeznek a Sisi-kozmetikumok: mint köztudott, a császárné rendkívül igényes volt a szépségápolásra, (majdnem lehidaltam, amikor az audioguide közölte, hogy a naponta 3 órát töltött csak a hajápolással, frizurakészítéssel – ezek szerint azért jócskán akadt szabadideje), saját készítésű receptekkel kísérletezett, amiket (vagyis annak van címkézve) az egyszerű földi halandó is beszerezheti. Szigorú diétát is követett, hogy megőrizze, egyébként valószínűtlenül karcsú alakját, nem lepődtem volna meg, ha valahol a polcokon szembejön velem egy „Fogyókúra császárné-módra” vagy valami hasonló elmeszülemény. 

Miután végeztünk a Hofburgban, kerestünk egy kávézót, ahol némileg megmelegedhetünk (merthogy amúgy havas esőre és metsző szélre ébredtünk aznap), és Aino még mindig háborgó gyomrát kikúrálhatjuk valahogyan. Ő lelkesedett a Starbucks Café-ért, nem tudom igazán, miért olyan nagy szám, de Bécsben egymást érik (Helsinkiben csak egy van), de minden esetre, ha már ott voltam nagyon finom és hatalmas adag forrócsokival kényeztetem magam egy kicsit…

Miután kipihentük magunkat, a Természettudományi Múzeumban töltöttük el a nap hátralévő részét. Ha valamit, hát akkor ezt tényleg érdemes megtekinteni, ha az ember Bécsben jár, és annyira nem is drága (ottani árakhoz képest), 10 euró a teljes árú, és 6 a diák, amit a Mendel Egyetemtől hétfőn újonnan beszerzett ISIC-kártyával (nemzetközi diákigazolvány) igénybe is lehet venni. Maga az épület is csodaszép belülről, és órákig lehet nézelődni, még bírja az ember lába. 

Az ásványtani-részlegen viszonylag gyorsan túljutottunk, viszont földtörténeti bemutatótermekben, a fosszíliák társaságában már több időt eltöltöttünk…(((hülyeségért egyikünknek se kell a szomszédba menni, az egyszer biztos...)))

 

 

 

 

 

 

Természetesen meg kellett örökíteni ezt a tömör-gyönyört is. A képről nem tűnik ki, de meglepően pici, a töri-könyvben mindig nagyobbnak tűnt…

Az antropológiai kiállításon nem tudtam kihagyni ezeket sem: 

 

A rendszertani bemutató felénél már kezdtük feladni, de azért becsülettel végignéztünk mindent.

Végezetül még kellett egyet pózolni a mini-mamuttal a bejárat előtt…

Mire végeztünk, már farkaséhesek voltunk, úgyhogy a térkép segítségével kinéztünk egy éttermet, és elkutyagoltunk oda. Brno után egészen furcsa, hogy mindenki beszél angolul, akárkivel volt dolgunk, a boltban, a múzeumi pénztárakban, az utcán, senki nem jött zavarba, hogy „atyaúristen, turisták, most mihez kezdjek velük…?!”. Rendelni is könnyű volt, bécsi szeletet kértünk, természetesen. Amikor a pincérnő kihozta, mindkettőnknek leesett az álla az adag láttán, szerintem nagyon jót szórakozott rajtunk...

 

Ezután még boroztunk egyet egy meglehetősen eldugott, de barátságos helyen, de aztán hamar hazamentünk, mert mindketten szédelegtünk a fáradtságtól, és Aino gyomra ismét lázadni kezdett az elfogyasztott bécsi szelet és a sültkrumpli kombináció ellen. 

Csütörtökön a Schönnbrunn Kastélyt látogattuk meg, metróval csupán húsz perc a központtól. Az idő csodálatosan kivirult, és úgy is marad egész nap – ideális körülmények a kastélykertben való mászkáláshoz és a fotózáshoz. Schönnbrunn gyönyörű - persze leginkább tavasszal, most kissé kopár, de azért abszolút élvezetes látványban volt részünk. A Sisi Múzeumban vett kombinált belépővel tudtuk megtekinteni a kastélyt belülről – kicsit ugyanaz, mint a Hofburg, csak nagyobb, és kiegészül a Mária Terézia - korabeli termekkel. Fotózni ismételten tilos volt, de nagyjából ugyan az a pompa és fényűzés fogadott, mint a előző nap, csak még töményebb adagokban. Az audioguide részletesen ecsetelte az osztrák uralkodó família tekervényes családfáját is, mondanom sem kell, elég hamar elveszítettem a fonalat, de az ajándékboltból beszereztem egy leírást a kastélyról, hogyha kedvem szottyan, bármikor utána tudjak nézni a dolgoknak. 

Odakint aztán hosszú sétát tettünk, felmásztunk a Gloriettre is, ahonnan fantasztikus panoráma nyílik a kastélyra és mögötte az egész városra. Itt aztán elidőztünk egy keveset, mert igencsak elfáradtunk a nagy kastély-túrában. 

 

 

 

 

 

 

Aino meg nem átallott lesifotót készíteni rólam nassolás közben… :-)

A labirintust sajnos zárva találtuk, viszont a pálmaház mindenért kárpótolt bennünket, csodaszép, össze se lehet hasonlítani a botanikus kertek üvegházaival. Órákig el lehet bolyongani benne, vagy csak elücsörögni a sok-sok szépség között. Igazi növénybarát- és botanikus mennyország. (Az elkövetett fotók mennyiségéből ismét levontam a következtetést - jó szakmát választottam...)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kisebb, de hasonlóan érdekes hely a sivatag ház is, főleg, hogy mindenféle madárkák szálldosnak szabadon, nagyon is hangulatos az egész…

 

Egyébként, ha leszámítjuk azt a regiment turistát, aki napjában látogatja, a Schönnbrunn kellemes, nyugis hely, a parkba ingyenes a belépés, sokan választják is pihenőhelyül, mely egy csomóan kocogtak az ösvényeken. Egykor valószínűleg a nyugalom és béke szigete lehetett a császári család számára is a bécsi nyüzsgés közepette.

 

Nekem is fura volt visszametrózni a városba, és ismét a térképbe mélyedni – Sacher tortát akartunk ugyan is kóstolni, és ehhez kellett kiválasztani a megfelelő helyet. Végül találtunk egy cukrászdát a Karlsplatzon a metróállomás közelében. Kissé drága helynek bizonyult, de erre csak akkor döbbentünk rá, mikor már letelepedtünk, úgyhogy már nem volt képünk kisomfordálni. A pincér pedig – nem tudni mi okból, talán mert csak két tortaszeletet és egy forrócsokit rendeltünk – kifejezetten flegmán és barátságtalanul kezelt bennünket. Pedig nem tűnt kifejezetten puccos helynek, sok hozzánk hasonló átlagember ücsörgött ott laptoppal egy árva csésze tea mellett. Persze lehet, hogy csak rossz napja volt…A borravalót mindenesetre vissza akarta adni, ez is elég elképesztő volt. Ja, meg volt még egy vicces szituációnk – egy fiatalabb felszolgáló eltévesztette az asztalt, és egyszer csak letett elénk két tálcát, rajta valami kávéféleséggel. Mi meg pislogtunk rá értetlenül, hogy ez most mi akar lenni.Aztán ő is rájött a tévedésre, és sűrű „sorry”-k közepette kihozta a rendelésünket.Kétségtelenül finom volt, de elég tömény, csodálkoztam is, hogy Aino forrócsokit rendelt mellé...

 

Ezután hazatértünk a szállásra, mert finn barátném szeretett volna lepihenni egy kicsit. Végül úgy döntött, otthon marad este, így egyedül vágtam neki, hogy befejezzem a történelmi sétát. A Stefl-el kezdtem, ezzel a csodálatos, gótikus templommal, ami kicsit olyan, mintha a brno-i Petrov testvére lenne. 

 

 

 Aztán végigsétáltam a Grabenen – a Bécs Váci utcáján – itt az ember jobb, ha nem nézi meg a kirakatokat, vagy ha így is tesz, nem kezdi el átszámítani az árakat forintba, mert a végeredménytől valószínűleg sokkot kapna. Így csak szolidan nézelődtem, fotózgattam – elég hangulatos így estefelé. 

 

 

 Azért egy-két „csoda” mellett én sem tudtam csak úgy elsétálni…

Miután kibámészkodtam magam, nekivágtam a hosszú Tuhclaubennek, ami végül is kivezetett a Schwedenplatzra, a Duna-csatorna partjára. Itt már egészen besötétedett, így csak esti képet tudtam készíteni erről a kis templomocskáról, mely Bécs legidősebb építménye (leszámítva a római-kori romokat), i.u. 740-ben (!) épült, és nagyon furán mutat a sok 20. századi épület között…

 

 

 

Innen a folyópartot követtem tovább, pompázatos volt a kivilágítás, csak hát még nagyon hosszú út állt volna előttem, ha „bevállalom” a térkép által ajánlott teljes útvonalat. Így aztán lerövidítettem, és a Schottenringen keresztül visszasétáltam a központba városházáig. Innentől pedig már ismerős volt az út hazáig. 

 

 

 

 Persze mindenütt Valentin-napra készültek itt is…

 

 A Mozart-csokibolt előtt persze kötelező volt megállni bámészkodni... :-)

Végezetül, remélem, mindenki tisztában vele, hogy a kenguru nem őshonos állatfaj errefelé…

Nem is volt amúgy olyan rossz egyedül sétálni, egyáltalán nem éreztem magam olyan elveszettnek, mint előző héten, az orientációs napok alatt. Sőt, kifejezetten élveztem, hogy egyedül bóklászhatok és azt nézhetek meg, amit csak akarok, akkor állhatok meg, amikor nekem tetszik. Kicsit aggódtam persze Aino miatt, de úgy voltam vele, hogyha már eljöttem, nem fogok a szobában ücsörögni, meg ő is bíztatott, hogy menjek csak nyugodtan, cserébe ő meg birtokba vehette a laptopomat. Mire visszaértem, már nem éreztem a lábamat, szinte azonnal kidőltem. Mostanában amúgy is elég fáradékony vagyok, úgy érzem, sose tudom rendesen kipihenni magamat. Az alvás is nehezemre esik, az agyam állandóan dolgozik, hiába, sok az újdonság, és nem minden annyira pozitív – de erről talán majd később. Mindenesetre jó volt már egy kicsit elszakadni Brno-tól, főleg, hogy amúgy semmi különösebb dolgunk nem lett volna a héten. A többség egyébként szintén kirándulással töltötte el az időt – mint megtudtam, feltűnően nagy volt az érdeklődés a mi drága Budapestünk iránt. Ez egyrészt valahol jó érzéssel töltött el, de egyébként kitörne a frász, ha most valaki azt mondaná, hogy vissza kell mennem oda…  

Összességében: Bécs szép, csodálatos, nagyszerű, de nem nekem való. Turistaként jó volt látni, olykor elveszni benne, de most örülök, hogy végül is egy kisebb, élhetőbb várost választottam Erasmus tanulmányaim helyszínéül. (Ja igen, aki nem tudná, végül Brnoban fogok tanulni, majd ezt is elmesélem nemsokára). Meglepődtem, amikor leszálltunk a buszról, és valahogy jó érzéssel töltött el visszaérni ide, hazazötykölődni az 5ös villamoson a kollégiumba, és kipakolni a szekrénybe a cuccaimat. 

Persze jól éreztük magamat Ainoval is (már amikor szegénykém éppen nem volt rosszul), jól kijövünk, de mondjuk erre már a nyelvi kurzus alatt is rájöttem, és nem bántam meg, hogy végül belementem ebbe a kis kiruccanásba. Egyébként nevettünk azon, micsoda képtelen helyzet ez: egy finn és egy magyar, akik Csehországban tanulnak, és Bécsbe mennek kirándulni, együtt. Még hónapokkal ezelőtt is furcsán néztem volna, ha valaki felvázol nekem egy ilyen szituációt…

Ennyi lett volna a Bécsi úti beszámoló, igyekszem behozni a lemaradást, vagy ha más nem, naprakészen közvetíteni, bár itt mostanság nem történik semmi izgalmas. Holnap kezdődne a suli, de órarendünk, az még mindig nincs, de hát mi mind szeretjük a meglepetéseket, ugyebár... 

Aki esetleg nem elégedne meg az itt közzétett képanyaggal, annak ajánlom figyelmébe: Dropbox - Bécs