Zlín, az "iparváros", International Dinner sokkoló zenei összeállítással

Tegnap végre eljutottunk Zlníbe is, ahol Noora barátnőnk tanul. Nem volt egyszerű olyan hétvégét találni, ami mindenkinek jó, mert Noora nagyon sokat jár Prágába, hoki-meccset nézni az ottani finnekkel, mi meg ugye majdnem minden hétvégén csatangolunk valamerre. 

Kissé nehezen indult a nap, előző este ugyan is kirúgtunk a hámból és a török lányokkal, meg Aino Mehmetjével kiegészítve elmentünk a Metro Music Bar-ba bulizni egyet, mert azt hallottuk, hogy ott többnyire jó zene megy. Ezt teljes mértékben alá is tudom támasztani, nekem legalább is felüdülés volt a Two Faces - féle lélektelen "tüctüc" muzsika után. Felváltva játszottak egész régi, "klasszikus" számokat, meg modernebb, ami party-zekéket, ízlésesen keverve a különböző műfajokat (Béyoncé után közvetlenül egy Nirvana szám). Később befutottak a többiek is, akik eddig alapoztak valahol, mivel ugye a koliból száműzték a "pre-partykat". Legnagyobb pechemre betalált a török fickó a Two Faces-ből azzal, hogy mindenáron meg akar találni Facebookon, én viszont nagyon nem szerettem volna, ha megtalál  (nem tudom, hogy nem esett le neki, hogy nem óhajtok tőle semmit, minek után leráztam, és eltűntem, mint a kámfor). Ezt leszámítva jól éreztem magam, csak hát másnap korán kellett kelni, ha emberi időben el akartunk jutni Zlínbe, mert hát mégiscsak másfél óra az út. 

Zlín érdekes hely, bár magamtól eszembe nem jutott volna meglátogatni: a Kelet-Morva régió ipari központja, a 19.-20. század fordulóján indult erőteljes fejlődésnek, miután Tomáš Baťa megalapította ott az első cipőgyárat 1894-ben. A BATA amúgy ma is a csehek ismert, minőségi cipőmárkája.

Zlín építészete ennek következtében egészen modern irányzatot képvisel. Az egész város egy kaptafára épült, vörös-téglás, fehér szegélyes kockaházakból áll, egyfajta "urbánus utópia", olyan, amilyet leginkább filmeken lát az ember. Nagyon furcsa volt, főleg a sok-sok "történelmi" városnézés után. 

Egyedül a főtér különbözik kissé ettől a stílustól, ott megtartottak néhány régi épületet, de az egyik oldalon azért ott figyel a pláza is...

 

 

 

 

A város leghíresebb épülete a 16 emeletes Bata-felhőkarcoló (ami valaha tényleg Közép-Európa legmagasabb épülete volt). Föl is lifteztünk a tetejére, hogy gyönyörködjünk egyet a panorámában... 

 

 

 

 

  

Kétségkívül egészen elképesztő látvány az "egyen-házak" tengere, bár nekem elég nyomasztó lenne, ha itt kellene élnem.

Az ebédünket viszont már ebben a hangulatos hajó-étteremben fogyasztottuk el:  

Remek időt fogtunk ki egyébként, örültem is, hogy kiülős helyre mentünk, habár, természetesen, ahogy megkaptuk a kaját, elbújt a nap, feltámadt a szél, úgyhogy lehetett megint előbányászni a dzsekit a hátizsák mélyéről. 

Noora egyébként szeret itt tanulni, mondjuk a társaság is jó, azt mondja, sok barátja van, és most már a cseh diákokkal is jól kijön. Viszont, érdekes módon a hétvégék elég unalmasak, nincsenek nagyon bulik, csak hétköznap, ezért is utazik olyan sokszor Prágába. A török lakótársai rendesek, csak elég fordított napirendet élnek, mint ő, mivel alig vannak óráik, általában egész éjszaka fent vannak, és reggel mennek aludni. 

A szobatársa most is valóban aludt, amikor meglátogattuk a koliját. Négyen laknak együtt, két külön szobában, közös konyhával és zuhanyzóval. A török egyébként csajoknak van még pár érdekes szokása, például nem nagyon figyelnem oda arra, hogy le legyen kapcsolva  a villany, amikor beléptünk, akkor is égett a lámpa a mosogató felett, (Noora mesélte, hogy egyszer egész hétvégére úgy hagyták, mikor mindnyájan elutaztak), meg gyakran éjszakákra égve hagyják a fürdőszobában is.  

Miután lefoglaltuk magunknak visszafelé a buszjegyet, nem is időztünk ott sokat, mert úgyse lehetett volna beszélgetni. Visszasétáltunk hát a központba, mert a lányok desszert után vágyakoztak, én meg kávé után, mert ugyebár előző éjszaka nem sokat sikeredett aludni. 

Azután Noora kitalálta, hogy vegyünk egy doboz földiepret, és üljünk ki vele a parkba. Aino is teljesen meg van őrülve érte, náluk csak két hónapig lehet kapni. Én ilyenkor még nem nagyon szeretem, mert könnyen belefut az ember mindenféle íztelen vacakba, de nem akartam a kedvüket szegni, és szerencsére amit vettünk, az egész finom volt. Úgyhogy a busz indulásáig hátralévő időt a parkban fetrengve és epret majszolva töltöttük. 

Zlínben azért szerencsére sok a zöld felület, talán ezért és a hegyek miatt tűnik barátságosabbnak. Elsétáltunk egy egész kellemes családi-házas övezet mellett is, ahol majdnem minden kertben virágzott egy magnólia, én meg minden öt percben megálltam fotózni őket. Noora szerencsére minden alkalommal türelmesen kivárta, még mi Ainoval kigyönyörködjük magunkat az éledő természet szépségeiben. Őt magát ez  nem hatja meg igazán, nagyon is tipikus városi ember, ezért is jó neki itt. 

 

 

 

A parkban azért ő is lelkesen elhevert a füvön. Akkor szerencsére éppen megint dög meleg volt, én majdnem el is bóbiskoltam a napon. 

 

 

 

 

 

 

Mégtöbb kép Zlínről 

A buszon is el-el bóbiskoltam, pedig amúgy jár művön nem igen tudok aludni. Nem kevéssé voltunk fáradtak, mire hazaértünk, azonban nem sok időnk maradt szusszanni, az egyik bolgár lány vacsorát szervezett a koliban, ahová mindenki saját nemzetének specialitásával lephette meg a többieket. Ha akartam, se lett volna időm összedobni valamit, viszont az Albertben lehet kapni tokaji bort, ezért úgy döntöttem, ezzel járulok hozzá az est hangulatához. Két palackkal vettem, mind elfogyott, főleg a lányoknak ízlett nagyon, meg a koreai srácnak. Nem voltunk amúgy sokan, a bolgár főszervezőn kívül egy spanyol lány, két lengyel, a két lett csaj meg az orosz barátnőjük, illetve Aino és jómagam alkottuk a színes "nemzetközi" társaságot. Később még befutottak páran, egy bolgár meg a belga srác, akik hokimeccsről érkeztek, meg egy szlovák fiú, aki nem erasmusos, csak szeret vegyülni a külföldi diákokkal és hozott magával valami házipálinka-féleséget is. A lengyel pár is készült ilyesmivel, ők ültek mellettem, és a srác nem átallott alattomosan újratölteni a poharamat, amint kiürült. 

Jött az ötlet, hogy mutassunk "sokkoló" videó-klippeket, mindenki a saját országából választott egy-két gyöngyszemet. A bolgárok kezdték, van egy eléggé "érdekes" ízlésvilággal megáldott énekesük, nem találtam meg a tegnapi videót, de talán mindenkinek jobb is így. A lengyelek az idei eurovíziós dalukkal rukkoltak elő (a férfinépnek kifejezetten tetszett), és kiderült, hogy a szlovákoknak is van egy Fekete Pákójuk, csak ő Ibrahim Maiga névre hallgat. Én Jhonny Golddal indultam a versenyen, és amikor a lett lányok meglátták a "Mellizmon túl" fergeteges videó-klippjét, azonnal elkezdtek vihogni, hogy ez a tipikus vidéki élet Lettországban is (akkorra már ők is  jócskán fogyasztottak a lengyelek meg a szlovákok házi gyomorerősítőjéből). 

Fáradtság ide vagy oda, kár lett volna elmulasztani ezt az estét, mert én remekül szórakoztam, és szerintem mindenki más is. Egyedül Aino kornyadozott kissé, de mondjuk beteg és antibiotikumot szed, úgyhogy ez talán érthető is. 

Íme két gyöngyszem, amire utólag én is rábukkantam:

Lengyelország eurovíziós dala 2014

A "Fekete Bacsa" & a birkák kalandjai Szlovákiában

Mikulov, a mesebeli város (Csehország és a bor)

Szerdán Mikulovban kirándultunk Darjával és Ainoval, mivel egyikünknek sem volt órája, ezért aztán úgy voltunk vele, miért ne mehetnénk hétköznap is felfedezni a környéket? Mikulov, vagy németül Nikolsburg, nagyjából 7 ezer lelket számláló kis városka az osztrák határ mentén, és a Morva karsztvidékkel egyetemben a Pálava Tájvédelmi Körzet területéhez tartozik, nem véletlenül. 

Még a bécsi kiruccanásunk alkalmával szúrtuk ki a helyet, ugyan is arra vezet az út, és azonnal megragadta a figyelmünket ez a festői vidék, alacsony mészkő-hegyekkel, kisebb városokkal, falvakkal és a milliónyi szülőültetvénnyel együtt. A Dél-Morva régió ezen csücske ugyanis legalább annyira nevezetes a borászatáról, mint történelmi emlékhelyeiről. Bécsből hazafelé jövet a buszból sikerült pár képet készítenem róla, mert nagyon megtetszett (és mert pont én ültem az ablak mellett...)

Mikulov és dimbes-dombos környéke - még téli kopárságában is azonnal megragadta a figyelmünket:

 

 

Viszonylag későn indultunk útnak, mert a lányok erősen húzták a szájukat, amikor felvetettem, hogy menjünk a 8:20-as busszal (ha kirándulunk, nekem nem gond a korán kelés), úgyhogy inkább a következővel, a 10:20-assal mentünk, közel másfél óra az út, mivel ez a járat nagyjából minden bokornál megáll. Szerencsére az óraátállítás miatt most már sokáig világos van, így elégnek bizonyult ez a fél nap is, hogy bejárjuk a környéket. Mikulov tényleg nem nagy, és minden látnivaló egy kupacban helyezkedik el, kivéve a Szent Dombot, tetején a kápolnával. Kissé borongós, felhős nap köszöntött ránk, úgyhogy a buszmegálló felé a lányok elkezdtek pánikolni, hogy biztos esni fog (előjöttek az olomouci emlékek...), de én próbáltam pozitívan gondolkodni. A OMSZ honlapja szerint napos idő volt várható, én pedig bíztam bennük, és szerencsére nekem lett igazam: mire odaértünk, már hét ágra sütött a nap, és hamarosan meg kellett szabadulni a dzsekijeinktől is.

A kastéllyal kezdtük, ez az, ami a város felé közeledve azonnal az ember szemébe ötlik, igen impozáns építmény, és rendkívül hosszú múltra tekint vissza, már a 13. században állt itt egy erődítmény, ebből azt hiszem ez a bástya marad az egyetlen emlék:

 

 

A kastény udvarán megtekinthető egy ilyen régi borprés is. Darja mesélte, hogy a nagymamájának még mindig van otthon egy hasonló...

 

A kastély rengeteg kiállításnak ad otthont, én is pedzegettem, hogy jó lenne megnézni egyet. Átböngésztük a kínálatot, volt ott minden a vidék történelmétől kezdve a borászaton át az ókori maradványokig. Végül a kastély történelme - és a "Bor Évszázadai" kombinációt választottuk, és még diákkedvezményt is kaptunk. Aznap mi voltunk az egyetlen látogatók, úgyhogy az idegenvezető csaj hármunkat kalauzolt át a kastély hatalmas és meglehetősen hideg termein át. Az audioguide végig ott fityegett a nyakunkban, de nem volt rá szükség, bőven elégnek bizonyult az is, amit a hölgy elregélt nekünk. 

A kastély eredetileg a Liechtenstein család birtokában volt, ők kezdték el az erődöt kényelmes rezidenciává alakítani, aztán később egy másik osztrák nemesi família, a Dietrichstein-ek "örökölték meg", azt hiszem, ma is az ő tulajdonukat képezi (az utolsó családtag Argentínában él). Kétszer is tűzvész áldozatává vált ez a gyönyörű épület, egyszer 1719 augusztusában, másodszorra pedig 1945 áprilisában. 1951-ben kezdték meg az újjáépítési munkálatokat, gyakorlatilag a semmiből húzták fel újból, még videót is mutattak nekünk róla, milyen siralmasan festett szegény. Szerencsére a berendezés egy része megmenekült: bútorok, festmények, vázák és porcelánkerámiák ma is láthatók kiállítva a termekben, illetve a könyvtár egy része is épen maradt. 

Roppantul élveztük, hogy csak mi hárman mászkálhatunk és mindent nyugodtan meg tudunk nézni, anélkül, hogy másokat kéne kerülgetni. A teraszra is kimehettünk, ahonnan szép kilátás nyílik a Szent Dombra (Svatý kopeček) és kastélykertre is. 

  

 

A boros kiállítás is nagyon tetszett, pedig nem volt túl nagy, viszont annál hangulatosabb. Itt nem nagyon tudtam fényképezni, mert amolyan sejtelmes-hangulatosra rendezték be, vagyis balladai homály uralkodott mindenütt. Ennek ellenére azért olyasmit nem hagyhattam ki, mint a préselt szőlőlevelek gyűjteménye, amiket fel lehetett hajtani, és meg lehetett vizslatni, hogy néz ki az adott fajta termése (Hédi, neked biztos tetszett volna ;-)

Azután pedig végignézhettünk egy videót is a csehországi borvidékekről, roppan elegáns módon két kiszuperált kerékpáron ücsörögve. Az országnak alapvetően két nagyobb bortermő régiója van: a bohémiai, vagyis a Prága-környéki apró, elszórt al-régiók együttese, illetve a moráviai, a Brno-környéki kisebb városok és falvak köré települve. 

A Mikulov-környéi alrégió a legnagyobb egész Csehországban, 2500 hektáron elterülő szőlőültetvényeivel. "Már az ókori rómaiak is" (de tényleg...) felfedezték, milyen kiváló adottságokkal rendelkezik ez a vidék: a Pálava mészkő-hegyeiek lejtői ideális helyet biztosítanak a szőlőtermesztéshez. A bemutató nem volt hosszú, viszont annál nagyobb kedvet csinál az embernek egy csehországi bortúrához. Annál is inkább, az egészet kerékpáron is be lehet járni, Mikulov környékén is vannak ilyen "bortanösvények", nem lenne rossz egyszer kipróbálni az egyiket. 

A kastély után a Főtér felé vettük az irányt. Mikulovnak nem csak a központja, de az egész városképe olyan, mintha egy tündéremséből lépett volna elő: egyenes utat, szabályos udvarokat és tereket még véletlenül se találsz, és modern épületek se rontják az összképet. Mivel dombra épült, tele van viszont lépcsőkkel, macskaköves utcákkal, meg ilyen kis átjárókkal:

 

 

 

A Főtér igen hangulatos, kezdve ezzel a csinos kávézóval...

...folytatván a lovagokat ábrázoló Graffiti House-zal...

...illetve az elmaradhatatlan Szentháromság Szoborral és a szökőkúttal, ami előtt egy kedves helybéi(?) segítségével mi is lefotózkodhattunk. 

 

 

Mikulov is tele van egyházi emlékművekkel, ezt itt a csinos Szt. Vencel templom...

...ő pedig itt a Szt. Anna templom, amelyben a Dietrichstein-ek közös sírboltja található.

 

Ezután elérkezettnek láttuk az időt, hogy megebédeljünk. Nem volt nehéz éttermet találni, akad belőlük egy pár csak a Főtéren is. Hétköznap lévén egy lélek sem volt rajtunk kívül, úgyhogy a pincér kitörő lelkesedéssel fogadott bennünket. Fokhagyma levest is rendeltünk, nekem nagyon ízlett, csak az volt a baj, hogy telepakolták pirítós-darabokkal, meg reszelt sajttal, amitől sokkalta laktatóbbra sikeredett, mint vártam, így a második fogásnak igen kevéske hely jutott, pedig nem ártott volna felkészülni rá...

A knédlivel nem bírtam el. Egyébként elég szűkösen mérnek minden egyéb köretet, de ha knédliről van szó, akkor olyan igen nagylelkűen bánnak a vendéggel. 

Hogy lemozogjuk a bőséges ebédet, neki is vágtunk a Szent Dombnak, amint fel bírtunk állni az asztal mellől. :) 363 méterrel magasodig a tengerszint fölé és tetején a Szt. Sebestény kápolna található, amely népszerű zarándokhely. Emellett egészen egyedi, védett  flórával és faunával rendelkezik, nekem inkább ez keltette fel iránta az érdeklődésemet, a spirituális tényező kevésbé fogott meg. Az út felfelé nagyjából fél óra, és elég meredek, de kibírható. A kilátásért pedig abszolút megéri felbaktatni hegytetőre, innen lehetett a legjobban rálátni a kastélyra is. 

 

 

 

 

 

 

Odafönt aztán letelepedtünk a mészkősziklákra és hosszú percekig csendben bámultuk a tájat. Gyönyörűséges, annyi szent, és mivel rajtunk kívül alig lézengett arra valaki, így aztán igazán teljes nyugalomban élvezhettük a természet közelségét. A hegyoldal egyébként, tele volt szépséges lila és sárga törpeírisz mezőkkel...

 

Elég soká elbóklásztunk a hegyen, de még így is maradt egy bő óránk az utolsó, hatórás buszig, így sétálgattunk még egy keveset, és közelebbről megnéztük a kastélyparkot is. 

 

 

 

 

 

Nagyon kellemes volt ez a mai nap is, remek időt fogtunk ki, és a tömegtől se kellett tartani. Délután, mielőtt hazaindultunk volna, kezdett sokasodni a nép az utcákon, addig olyan csend és nyugalom vett körül minket, amit ritkán tapasztal az ember. Én kifejezetten élveztem, és úgy láttam, hogy a lányok is. Persze jó lenne néha több emberrel kirándulni, de olyan nehéz megszervezni, hogy mindenkinek jó legyen, és a héten amúgy is vizsgáik voltak azoknak, akik közgázt, meg pénzügyet tanulnak. Nekünk Ainoval továbbra se akad sok gondunk az egyetemmel, habár lassan neki kéne állni a beadandóknak, nem volna jó mindent az utolsó pillanatra hagyni, de hát olyan nehéz rávennie magát az embernek, hogy befészkeljen a könyvtárba és elkezdjen legalább anyagot gyűjteni. Akárcsak otthon. :)