Reggel hatkor kelni sose egyszerű, különösen nem
hétvégén, és különösen nem úgy, hogy egy kimerítő hét áll az ember mögött. De
mit volt mit tenni, ez kellett ahhoz, hogy gyalog időben odaérjünk a megbeszélt
találkahelyre, a Janáčkovo Divadlo [Janaček
Színház] elé,
fél nyolcra. A
csapat nem volt túlzottan lelkes, sem a kori időpont, sem a metsző hideg szél
miatt, de legalább úgy nézett ki, hétvégi kirándulásunkat a Morva -
karsztvidékre szép, derült idő kíséri majd.
A Janáčkovo
Divadlo egyébként egyike Brno számos, funkcionalista stílusban született
építményének. Továbbra sem tudom átérezni az építészet eme ágának
nagyszerűségét, de ám legyen:
Negyedórával
korábban sikerült odaérni, így ácsoroghattunk még egy sort a hidegben,
összebújva, mint a kis pingvinek. Még a finnek is fáztak, igaz, sokuk nem is
hozott magával nagyon meleg holmikat, mert hogy itt aztán Finnországhoz képest
nyár van, ugyebár. Azért akadt, aki jól felkészült a zord körülményekre. Maia
sapija (a fehér tünemény) például kifejezetten jól jött viselőjének.
A
Morva-karszt, mely nagyjából fél-háromnegyed órás buszúttal megközelíthető
Brnoból, az ország egyik legfontosabb és leglátványosabb természeti kincse.
Több részre tagolódik, a mi úti célunk a Punkva-barlang és a Macocha-mélyedés
volt, melyet vezető segítségével, kiépített úton lehet látogatni. Első körben
egy húszperces séta várt ránk, mivel a parkolóban látott helyes kis
turista-vonatok (mint nálunk a gyermekvasút) nem üzemeltek.
A gyaloglástól
mindenki fölébredt, aki esetleg a buszúton elszunyókált volna. A létszám
egyébiránt nem volt teljes, mert néhányan úgy döntöttek, hogy pénteken ismét
nyakukba veszik a várost és belevetik magukat a brnoi éjszakai életbe. A finn
fiúk közül hiányoztak néhányan, illetve Ezgi és Kaan – ők ketten szerintem még
egy programon se voltak ott, élik a maguk életét, minden este mennek valahova.
Hogy vajon honnan van erre energiájuk, az számunkra rejtély, a legtöbben
napvégére úgy elfáradunk, hogy kimozdulni nincs kedvünk a koliból, nemhogy
bulizni menni.
Mielőtt a túra kezdetét vette volna, volt még egy kis
időnk szétnézni az ajándékboltban, ahol egyébként a szokásos giccsek mellett
sok-sok szép dolgot lehetett kapni, nem éppen a legolcsóbban. Viccesek például ezek az élethű ősember-alkotta eszközök:
Azért beszereztem
magamnak egy ilyet, mert nagyon megtetszett:
A Punkva - barlangi túra két részből állt, elsőként a
szárazon, majd a második felét vízi úton lehetett bejárni. Kaptunk vezetőt is,
aki szerencsére elég jól beszélt angolul, annak ellenére, hogy sokat
mentegetőzött „szegényes” nyelvtudása miatt.
Odabent nagyon sok szépséget láttunk! Mint minden cseppkőbarlangban,
így itt is minden nagyobb, érdekesebb alakzat külön nevet kap. A fényképek
sajnos nem lettek olyan jók, pedig számtalan beállítással próbálkoztam, de
azért íme egy két csoda:
„Masaryk oszlopa” – a barlang legnagyobb sztalagnátja:
„Rómeó & Júlia”: a két sztalagtit és sztalagmit (sose
tudom, melyik-melyik...) évszázadok óta közelít egymáshoz, ám mára sajnos
mindketten „halottak” , egyikük sem növekszik már tovább – így aztán sosem
fogják már elérni egymást…
A Macoha-mélyedés – több mint 138 m mély szakadék, alján
a Punkva-patak kicsi, de elég mély tavacskát képez. A fényképek sajnos nem
adják vissza a látványt – a fényviszonyok és a mérete miatt lehetetlen jó fotót
készíteni róla, de azért próbálkoztam:
A „macocha” egyébként mostohát jelent, és a következő
legenda fűződik hozzá: a környékbeli faluban élt egy férfi, aki a felesége
halála után újranősült, és az új asszony (mint ahogy az általában lenni szokott)
nem igazán szerette az előző házasságból született fiút. Így aztán galád módon,
a sötétség leple alatt kicsalta az erdőbe, és belelökte a gyereket a
szakadékba. Csakhogy ő szerencsés módon mégis megmenekült, és a környékbeliek másnap
rá is találtak. Amikor pedig megtudták, micsoda szörnyűséget próbált elkövetni
a mostoha, fogták és őt magát hajították a mélységbe…
Egyébként így néz ki teljes valójában (nem saját fotó):
A Punkva –patak innen a föld alatt folytatja útját,
minket is csónakba pakoltak, és vízi úton tettük meg a túra hátralévő részét.
Mondanom sem kell, hogy ez volt a legizgalmasabb („fejre vigyázz!), habár
időnként azért partra szálltunk, hogy közelebbről megszemlélhessünk egy-két
cseppkő-csodát.
Végül kihajóztuk a felszínre és búcsút vettünk a
barlangoktól.
Ezután nagyjából fél órás, kevésbé könnyed gyaloglás
következett fel a hegytetőre – a Macocha-mélyedés ugyan is felülről is
megtekinthető.
Itt aztán elkészült az első olyan csoportkép is, amin a többség szerepel.
Egyébkén nagyon tetszett az egész vidék, jó lenne ide
nyáron is visszatérni, mert ideális kirándulóhely, és nem csupán a barlangok
miatt. De azért így, behavazva is szép volt a ragyogó napsütéssel és a kék
égbolttal együtt:
Azért kimondottan kellemes volt visszaszállni a fűtött,
meleg buszba, kis híján el is bóbiskoltam, mire megérkeztünk az étteremhez, ami
útba esett a következő állomás, Boskovice felé. Angol nyelvű menüjük persze nem
volt, úgyhogy Petra és Eva körbe-körbe szlalomozott az asztalok között, hogy
segítsenek felvenni a rendelést. Nagyon finomat ettünk, az enyém egyszerű sült csirkecomb
volt krumplival, de jó kis mártással meg embertelen mennyiségű savanyúsággal
tálalták, és meglepően gyorsan megkaptunk mindent, ahhoz képes, hogy egyszerre
zúdultunk rájuk, és nem mi voltunk az egyetlen vendégek. Lehetett enni az
elején valami hókiflire emlékeztető sütit is, ami szépen ki volt rakva az
asztalra, no persze nem ingyen.
Miután mindenki jóllakott (mondanom se kell, a túra után
mindenki farkasétvággyal tüntette el az ebédet, még a kissé finnyás finn lányok
is), meg se álltunk Boskovicéig - egy helyes kis városka Brnotól nagyjából 50
km-re.
Fő nevezetessége pedig a kastély, melynek története egészen az 1600’as
évek közepéig nyúlik vissza. Domonkos-rendi kolostorként „kezdte”, aztán a
számtalan tulajdonos szépen kibővítette, és ma ez a csinos kis hodály fogadja a
látogatókat:
Bent nem lehetett fényképezni, bár őszintén szólva elég
tömény volt az élmény: vagy harminc szobát körbemutogatott nekünk az
idegenvezető (ő csehül beszélt, Eva fordított, de amúgy kaptunk angol nyelvű
leírást is), és esküszöm nem volt közöttük két egyforma! Mind más-más stílust,
hangulatot árasztott, volt ott szalon, vadász-szoba, étkező, gyerek-szoba,
egyszóval rengeteg látnivaló. Legjobban a szerették színenként elnevezni őket,
volt kék-, zöld-, fehér-, de még rózsaszín szoba is (leginkább egy Barbie-baba
lakosztályra emlékeztetett). Legjobban a könyvtár tetszett – egy csomó,
régi-régi könyv borzasztóan értékes gyűjteménye, és némi csillagászati
eszköztár: egy földgömb és egy „éggömb”, asztronómiai célú megfigyelésekhez.
Búcsúzóul aztán még készítettem pár képet odakint:
Ja, és csak visszafele tűnt föl, milyen poénos a buszunk
neve…
A "legendás" Two Faces-ről pedig csak annyit, hogy nem
értem, miért van mindenki annyira elájulva tőle. Semmi extra, csak egy szokásos
buli-hely, a szokásos zenével, bizonyos mennyiségű alkohol elfogyasztása után
egész elviselhető, de semmiképpen nem fog a kedvenc helyeim közé tartozni.
Ráadásul borzasztó zsúfolt is, mert elég kicsi a tánctér. És hát a füst, az
bizony elég borzasztó. Nálunk már egészen kellemesen hozzászoktam, hogy sehol
nem lehet dohányozni, itt azonban nincs semmiféle korlátozó törvény, az
éttermekben, kocsmákban, mindenhol megengedett. Ez ott akkor nem is tűnt föl
igazán, hanem másnap, amikor éreztem, hogy a hajam, a kabátom, a pólóm… mindenem
csupa füstszagú, akkor jött a felismerés: ez bizony így lesz most félévig,
vissza a múltba, amikor itthon is fintorogva teregettem ki egy-egy buli után
másnap szellőzni a ruháimat.
Ma amúgy nem csináltunk semmit. Aino szintén nagy
rajongója a BBC-féle Sherlock – sorozatnak, úgyhogy korlátlan és gyors internetünket kihasználva mozi délutánt tartottunk. Jah, és mostunk, kb.
mindenkivel odalent a mosodában futottunk össze. Itt ugye kulturált rendszer
van: le kell foglalni az időpontot, nem úgy, mint minálunk a koliban, hogy
odamész, és vagy szerencséd van, vagy nincs. Viszont fizetős a mosógép, 60
korona kell egy 2 órás programhoz – annyira nem barátságos, de hát ez van…
Amúgy mos döbbentünk rá mind, hogy egy hét és vége a
mókának, ki-ki megy a maga útjára, illetve, egy páran itt maradnak a Masaryk
Egyetemen, de a többség Prága felé veszi az irányt. Kicsit el is szontyolodtam,
mert egészen megkedveltem, ezt a társaságot, akár el is tudnám képzelni, hogy velük
tanuljak tovább, de hát sajnos nem ez a helyzet. Egyébként nagyjából a
legtöbben hasonlóan gondolkodunk, például a kirándulás alatt sokat beszélgettem
Maiával, az észt lánnyal (ő Ostravába megy tovább), és hasonlóan gondban érzi
magát: most, hogy így összeszoktunk, vajon hogyan tudunk majd beilleszkedni még
egy új társaságba? Itt mindenki tök nyitott, és barátságos, leszámítva egy-két
embert. Például a lengyel lányokat, ők eléggé jól elvannak egymással, szinte nem
is hallom őket angolul beszélni, meg a többiekkel elegyedni, mindig mindenhová
kettesben mennek. Én csak egyszer próbáltam meg őket elhívni, amikor Ainoval és
Noorával az első napok egyikén várost nézni menünk, de nem voltak igazán vevők
a dologra. Amúgy rajtuk kívül kb. mindenkivel szóba elegyedtem már, még a finn
fiúkkal is, pedig ők aztán a másik zárkózott bagázs. Eleinte furának tűntek
emiatt, de a lányok felvilágosítottak, hogy ez teljesen normális viselkedés a részükről,
ők odahaza is ilyenek… Érdekes, hogy a csajok meg teljesen ellenkező módon
milyen kis szociálisak, valamiért őket kedveltem meg a legjobban, nagyon sokat
lógunk együtt. Ines is kis barátságos, meg persze a törökök, én kedvelem Ritát
is, de ő néha elég nyers és szókimondó, úgyhogy nem örvend túl nagy
népszerűségnek. Illetve, inkább a fiúkkal barátkozik, meg persze Maiával, a
szobatársával nagy barátnők voltak már a kezdetekkor is.
Úgyhogy jól érzem magam közöttük, és sajnálom, hogy egy
hét múlva búcsút kell venni tőlük. Nem tudom, de valahogy tartok tőle, hogy az
új helyen nem lesz ilyen könnyű barátokat szerezni. Annyiban talán szerencsém
van, hogy Aino is a Mendel Egyetemen fog tanulni, csak az Agrártudományi karon,
de legalább van egy valaki, akit ismerek. Megbeszéltük, hogy jövő szombaton
együtt költözünk, mindkettőnknek van egy cseh segítő diákja is, (egy „buddy”) akit
az egyetem rendelt ki mellénk, és már kaptunk tőlük pár hasznos tanácsot.
Habár, Brno már nem ismeretlen terep számunkra, de azért jól jöhet még a
segítség, a hurcolkodásban meg a másik kollégium felderítésében legalább is,
mindenképpen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése