Morva-karszt, Boskovice kastély és a legendás Two Faces

Reggel hatkor kelni sose egyszerű, különösen nem hétvégén, és különösen nem úgy, hogy egy kimerítő hét áll az ember mögött. De mit volt mit tenni, ez kellett ahhoz, hogy gyalog időben odaérjünk a megbeszélt találkahelyre, a Janáčkovo Divadlo [Janaček Színház] elé, fél nyolcra. A csapat nem volt túlzottan lelkes, sem a kori időpont, sem a metsző hideg szél miatt, de legalább úgy nézett ki, hétvégi kirándulásunkat a Morva - karsztvidékre szép, derült idő kíséri majd.

A Janáčkovo Divadlo egyébként egyike Brno számos, funkcionalista stílusban született építményének. Továbbra sem tudom átérezni az építészet eme ágának nagyszerűségét, de ám legyen:

Negyedórával korábban sikerült odaérni, így ácsoroghattunk még egy sort a hidegben, összebújva, mint a kis pingvinek. Még a finnek is fáztak, igaz, sokuk nem is hozott magával nagyon meleg holmikat, mert hogy itt aztán Finnországhoz képest nyár van, ugyebár. Azért akadt, aki jól felkészült a zord körülményekre. Maia sapija (a fehér tünemény) például kifejezetten jól jött viselőjének.

A Morva-karszt, mely nagyjából fél-háromnegyed órás buszúttal megközelíthető Brnoból, az ország egyik legfontosabb és leglátványosabb természeti kincse. Több részre tagolódik, a mi úti célunk a Punkva-barlang és a Macocha-mélyedés volt, melyet vezető segítségével, kiépített úton lehet látogatni. Első körben egy húszperces séta várt ránk, mivel a parkolóban látott helyes kis turista-vonatok (mint nálunk a gyermekvasút) nem üzemeltek. 

A gyaloglástól mindenki fölébredt, aki esetleg a buszúton elszunyókált volna. A létszám egyébiránt nem volt teljes, mert néhányan úgy döntöttek, hogy pénteken ismét nyakukba veszik a várost és belevetik magukat a brnoi éjszakai életbe. A finn fiúk közül hiányoztak néhányan, illetve Ezgi és Kaan – ők ketten szerintem még egy programon se voltak ott, élik a maguk életét, minden este mennek valahova. Hogy vajon honnan van erre energiájuk, az számunkra rejtély, a legtöbben napvégére úgy elfáradunk, hogy kimozdulni nincs kedvünk a koliból, nemhogy bulizni menni.

Mielőtt a túra kezdetét vette volna, volt még egy kis időnk szétnézni az ajándékboltban, ahol egyébként a szokásos giccsek mellett sok-sok szép dolgot lehetett kapni, nem éppen a legolcsóbban. Viccesek például ezek az élethű ősember-alkotta eszközök:

 

 Azért beszereztem magamnak egy ilyet, mert nagyon megtetszett:

A Punkva - barlangi túra két részből állt, elsőként a szárazon, majd a második felét vízi úton lehetett bejárni. Kaptunk vezetőt is, aki szerencsére elég jól beszélt angolul, annak ellenére, hogy sokat mentegetőzött „szegényes” nyelvtudása miatt.  

Odabent nagyon sok szépséget láttunk! Mint minden cseppkőbarlangban, így itt is minden nagyobb, érdekesebb alakzat külön nevet kap. A fényképek sajnos nem lettek olyan jók, pedig számtalan beállítással próbálkoztam, de azért íme egy két csoda: 

 

 „Masaryk oszlopa” – a barlang legnagyobb sztalagnátja:

„Rómeó & Júlia”: a két sztalagtit és sztalagmit (sose tudom, melyik-melyik...) évszázadok óta közelít egymáshoz, ám mára sajnos mindketten „halottak” , egyikük sem növekszik már tovább – így aztán sosem fogják már elérni egymást…

 

 A Macoha-mélyedés – több mint 138 m mély szakadék, alján a Punkva-patak kicsi, de elég mély tavacskát képez. A fényképek sajnos nem adják vissza a látványt – a fényviszonyok és a mérete miatt lehetetlen jó fotót készíteni róla, de azért próbálkoztam: 

 

 

 

 

A „macocha” egyébként mostohát jelent, és a következő legenda fűződik hozzá: a környékbeli faluban élt egy férfi, aki a felesége halála után újranősült, és az új asszony (mint ahogy az általában lenni szokott) nem igazán szerette az előző házasságból született fiút. Így aztán galád módon, a sötétség leple alatt kicsalta az erdőbe, és belelökte a gyereket a szakadékba. Csakhogy ő szerencsés módon mégis megmenekült, és a környékbeliek másnap rá is találtak. Amikor pedig megtudták, micsoda szörnyűséget próbált elkövetni a mostoha, fogták és őt magát hajították a mélységbe…

Egyébként így néz ki teljes valójában (nem saját fotó):

A Punkva –patak innen a föld alatt folytatja útját, minket is csónakba pakoltak, és vízi úton tettük meg a túra hátralévő részét. Mondanom sem kell, hogy ez volt a legizgalmasabb („fejre vigyázz!), habár időnként azért partra szálltunk, hogy közelebbről megszemlélhessünk egy-két cseppkő-csodát. 

 

 

 

 

 

Végül kihajóztuk a felszínre és búcsút vettünk a barlangoktól. 

 

Ezután nagyjából fél órás, kevésbé könnyed gyaloglás következett fel a hegytetőre – a Macocha-mélyedés ugyan is felülről is megtekinthető. 

 

 

Itt aztán elkészült az első olyan csoportkép is, amin a többség szerepel. 

Egyébkén nagyon tetszett az egész vidék, jó lenne ide nyáron is visszatérni, mert ideális kirándulóhely, és nem csupán a barlangok miatt. De azért így, behavazva is szép volt a ragyogó napsütéssel és a kék égbolttal együtt: 

 

 

 

 

 

 

Azért kimondottan kellemes volt visszaszállni a fűtött, meleg buszba, kis híján el is bóbiskoltam, mire megérkeztünk az étteremhez, ami útba esett a következő állomás, Boskovice felé. Angol nyelvű menüjük persze nem volt, úgyhogy Petra és Eva körbe-körbe szlalomozott az asztalok között, hogy segítsenek felvenni a rendelést. Nagyon finomat ettünk, az enyém egyszerű sült csirkecomb volt krumplival, de jó kis mártással meg embertelen mennyiségű savanyúsággal tálalták, és meglepően gyorsan megkaptunk mindent, ahhoz képes, hogy egyszerre zúdultunk rájuk, és nem mi voltunk az egyetlen vendégek. Lehetett enni az elején valami hókiflire emlékeztető sütit is, ami szépen ki volt rakva az asztalra, no persze nem ingyen.

Miután mindenki jóllakott (mondanom se kell, a túra után mindenki farkasétvággyal tüntette el az ebédet, még a kissé finnyás finn lányok is), meg se álltunk Boskovicéig - egy helyes kis városka Brnotól nagyjából 50 km-re. 

Fő nevezetessége pedig a kastély, melynek története egészen az 1600’as évek közepéig nyúlik vissza. Domonkos-rendi kolostorként „kezdte”, aztán a számtalan tulajdonos szépen kibővítette, és ma ez a csinos kis hodály fogadja a látogatókat:

Bent nem lehetett fényképezni, bár őszintén szólva elég tömény volt az élmény: vagy harminc szobát körbemutogatott nekünk az idegenvezető (ő csehül beszélt, Eva fordított, de amúgy kaptunk angol nyelvű leírást is), és esküszöm nem volt közöttük két egyforma! Mind más-más stílust, hangulatot árasztott, volt ott szalon, vadász-szoba, étkező, gyerek-szoba, egyszóval rengeteg látnivaló. Legjobban a szerették színenként elnevezni őket, volt kék-, zöld-, fehér-, de még rózsaszín szoba is (leginkább egy Barbie-baba lakosztályra emlékeztetett). Legjobban a könyvtár tetszett – egy csomó, régi-régi könyv borzasztóan értékes gyűjteménye, és némi csillagászati eszköztár: egy földgömb és egy „éggömb”, asztronómiai célú megfigyelésekhez.

Búcsúzóul aztán még készítettem pár képet odakint:

 

 

Ja, és csak visszafele tűnt föl, milyen poénos a buszunk neve…

A "legendás" Two Faces-ről pedig csak annyit, hogy nem értem, miért van mindenki annyira elájulva tőle. Semmi extra, csak egy szokásos buli-hely, a szokásos zenével, bizonyos mennyiségű alkohol elfogyasztása után egész elviselhető, de semmiképpen nem fog a kedvenc helyeim közé tartozni. Ráadásul borzasztó zsúfolt is, mert elég kicsi a tánctér. És hát a füst, az bizony elég borzasztó. Nálunk már egészen kellemesen hozzászoktam, hogy sehol nem lehet dohányozni, itt azonban nincs semmiféle korlátozó törvény, az éttermekben, kocsmákban, mindenhol megengedett. Ez ott akkor nem is tűnt föl igazán, hanem másnap, amikor éreztem, hogy a hajam, a kabátom, a pólóm… mindenem csupa füstszagú, akkor jött a felismerés: ez bizony így lesz most félévig, vissza a múltba, amikor itthon is fintorogva teregettem ki egy-egy buli után másnap szellőzni a ruháimat.

Ma amúgy nem csináltunk semmit. Aino szintén nagy rajongója a BBC-féle Sherlock – sorozatnak, úgyhogy korlátlan és gyors internetünket kihasználva mozi délutánt tartottunk. Jah, és mostunk, kb. mindenkivel odalent a mosodában futottunk össze. Itt ugye kulturált rendszer van: le kell foglalni az időpontot, nem úgy, mint minálunk a koliban, hogy odamész, és vagy szerencséd van, vagy nincs. Viszont fizetős a mosógép, 60 korona kell egy 2 órás programhoz – annyira nem barátságos, de hát ez van…

Amúgy mos döbbentünk rá mind, hogy egy hét és vége a mókának, ki-ki megy a maga útjára, illetve, egy páran itt maradnak a Masaryk Egyetemen, de a többség Prága felé veszi az irányt. Kicsit el is szontyolodtam, mert egészen megkedveltem, ezt a társaságot, akár el is tudnám képzelni, hogy velük tanuljak tovább, de hát sajnos nem ez a helyzet. Egyébként nagyjából a legtöbben hasonlóan gondolkodunk, például a kirándulás alatt sokat beszélgettem Maiával, az észt lánnyal (ő Ostravába megy tovább), és hasonlóan gondban érzi magát: most, hogy így összeszoktunk, vajon hogyan tudunk majd beilleszkedni még egy új társaságba? Itt mindenki tök nyitott, és barátságos, leszámítva egy-két embert. Például a lengyel lányokat, ők eléggé jól elvannak egymással, szinte nem is hallom őket angolul beszélni, meg a többiekkel elegyedni, mindig mindenhová kettesben mennek. Én csak egyszer próbáltam meg őket elhívni, amikor Ainoval és Noorával az első napok egyikén várost nézni menünk, de nem voltak igazán vevők a dologra. Amúgy rajtuk kívül kb. mindenkivel szóba elegyedtem már, még a finn fiúkkal is, pedig ők aztán a másik zárkózott bagázs. Eleinte furának tűntek emiatt, de a lányok felvilágosítottak, hogy ez teljesen normális viselkedés a részükről, ők odahaza is ilyenek… Érdekes, hogy a csajok meg teljesen ellenkező módon milyen kis szociálisak, valamiért őket kedveltem meg a legjobban, nagyon sokat lógunk együtt. Ines is kis barátságos, meg persze a törökök, én kedvelem Ritát is, de ő néha elég nyers és szókimondó, úgyhogy nem örvend túl nagy népszerűségnek. Illetve, inkább a fiúkkal barátkozik, meg persze Maiával, a szobatársával nagy barátnők voltak már a kezdetekkor is.

Úgyhogy jól érzem magam közöttük, és sajnálom, hogy egy hét múlva búcsút kell venni tőlük. Nem tudom, de valahogy tartok tőle, hogy az új helyen nem lesz ilyen könnyű barátokat szerezni. Annyiban talán szerencsém van, hogy Aino is a Mendel Egyetemen fog tanulni, csak az Agrártudományi karon, de legalább van egy valaki, akit ismerek. Megbeszéltük, hogy jövő szombaton együtt költözünk, mindkettőnknek van egy cseh segítő diákja is, (egy „buddy”) akit az egyetem rendelt ki mellénk, és már kaptunk tőlük pár hasznos tanácsot. Habár, Brno már nem ismeretlen terep számunkra, de azért jól jöhet még a segítség, a hurcolkodásban meg a másik kollégium felderítésében legalább is, mindenképpen.