Sulikritika, mozidélután

Az viszont kifejezetten rémlik, hogy másnap igen nehezünkre esett felkelni és beballagni az egyetemre. A csoport eléggé foghíjasan érkezett meg, mit kiderült, többen nem elégedtek meg a „partyroom” nyújtottak lehetőséggel, és még a takarodó után nyakukba vették a várost. A Two Faces nevű helyet emlegették nagy elismeréssel, mint Brno egyik kiemelkedő szórakozóhelyét és buzgón bizonygatták, hogy feltétlenül el kell látogatni oda minden erasmusos diáknak.

Szerda a hét legrosszabb napja, erre az egyik tanárunk már hétfőn felhívta a figyelmünket, és igaza lett, mindannyian rekordsebességgel kezdtük elveszíteni a lelkesedésünket. Ez többek között az eléggé túlfeszített tanítási tempónak és a sűrű napirendnek köszönhető legfőképp. Reggel fél kilenctől tízig tart az első óra, majd félóra szünet és délig a következő. Ezután szerencsére van másfél óra ebédszünet, sőt, én még sokallom is, mert a vége mindig csak döglés és kávézgatás az egyetem büfészintjén található, roppant kényelmes fotelokban:

 Szobatársam, Aino (csíkos pulcsi) és a másik finn lány, Noora, velük sikerült eddig legjobban összebarátkozni, rendszerint együtt ebédelünk/lustulunk a szünetben

 

Fél kettőtől háromig tart a délutáni foglalkozás, majd valamilyen szervezett program, kb. félhat-hatig. Igyekezek persze változatossá tenni az időt számunkra, különféle kulturális tevékenységek, mint filmvetítés, múzeum-látogatás, meg történelmi előadás is szerepelnek a programban. Csak az a baj, hogy délutánra mindenki olyan már, mint egy zombi, mert ezek az intenzív nyelvleckék bizony eléggé kiveszik az ember erejét. Talán azért is találom olyan fárasztónak, mert rég volt már azaz idő, amikor gimiben, meg az egyetem első féléveiben reggeltől estig óráim voltak, akkor valahogy ez nem tűnt annyira kimerítőnek. Most kész kínszenvedés végigülnöm napi háromszor másfél órát az iskolapadban. És tényleg az, mert úgy is kezelnek bennünket, mint az iskolásokat.

Őszintén bevallom, nem igazán erre számítottam, azt hittem, majd valamilyen kedvesebb, barátságosabb formában fognak bennünket megismertetni a cseh nyelv szépségeivel. Ehelyett azonban szigorú és elég sűrű tematika van, amit szándékukban is áll két hét alatt a fejünkbe tömni. Az elmúlt három nap alatt már két leckét átvetettek velünk a tankönyvből, mely az alapokon kívül már tartalmaz némi, nem is olyan egyszerű nyelvtant, igeragozást, és tengernyi szót, amit egyik napról a másikra kellene megtanulnunk. Temérdek új ismeret, nagyon sok egyszerre, és valamiért nem igazán értik meg, hogy ez mennyire nehéz nekünk. Kivéve talán Ritát és a két lengyel lányt, ők elég pengék, de hát mind az orosz, mind a lengyel jobban hasonlít a cseh nyelvhez, mint bármelyikünk anyanyelve. Leginkább a két német szenved nagyon, rajtuk látszik is, hogy kezdik feladni. Tetézi a gyönyöröket, hogy pénteken „progress testet” írunk, aminek ugyan még nincs különösebb tétje, de azért nem ártana átmenni rajta, úgyhogy lehet nekiállni magolni.

Nekem a másik hatalmas bajom a rendszertelenség, és a gyakori ide-oda csapongás, mi az órák menetét jellemzi. Alapból öt különböző tanárunk van, akiknek egészen eltérő tanítási stílusát nagyon nehéz megszokni. A két fiatalabb, Petra és Eva szimpatikusak, a programok során is ők a kísérőink, picit talán lazábbak, az ő óráik kellemesebbek, csak sajnos őket látjuk a legritkábban. A másik három „öreglány” közül talán Jarmila a legelviselhetőbb, egész kedves, sokat mosolyog, olykor még meg is dicsér („Dobře, dobře, viborne...”), csak van egy roppan idegesítő tulajdonsága: nem hagy szóhoz jutni! Ha nem tudod kapásból a választ, akkor bizony buktad a dolgot, mert elmondja helyetted ötvenszer, különbözőképpen. Leírni, rögzíteni a dolgokat pedig esélyed nincs.

Maria az a tipikus nyugdíj-közeli, macskás tanárnéni, az angolja neki a leggyengébb, ez néha problémát is okoz, mert ha kérdezünk, nem mindig érti, hogy mi mit nem értünk. Számára a cseh a világ legkönnyebb nyelve, és olykor, ha nem tudunk megjegyezni valamit elsőre, hajlamos fejet vágni meg sóhajtozni. Ekkor aztán általában nekiáll teleírni a táblát, és ilyenkor meglepően korrekt és áttekinthető táblázatok, összefoglalók születnek egy-egy témáról, nehezebb nyelvtani kérdésről, amit legalább le lehet körmölni. Csak azt nem értem, miért nem lehet rögtön ezzel kezdeni, ha új anyagot veszünk…

A harmadik szépség, egy igazi veterán harci-tini, Ivana, akivel ma találkoztunk először. Aino már mesélt első nap a tanárnéniről, akinek kék melír-csíkok díszítik a haját, de a mi csoportunk csak ma láttunk először, teljes valójában. Igen pattogós természete, és - az én fülemnek legalább is - roppant kellemetlen hangja van. Kedvencem, amikor terpeszállásban befeszít a terem közepén (U-alakban állnak az asztalok, mint a nyelvi laborokban általában) és onnan sasol bennünket, miközben próbáljuk megvalósítani az adott feladatot, leggyakrabban valamilyen párbeszédet. Ma gyönyörű, piros cowboy-csizmában pompázott, nem tudom, milyen egyéb csodákat tartogathat még a ruhásszekrényében.

Néha az is gond, hogy nem mindig beszélik meg egymással, mit is oktattak pontosan az egyik meg a másik csoportnak, így olykor olyan szavakat kellene tudnunk, amiket amúgy még nem tanultunk, és néha még a szószedetben sincs benne. Ivana és Maria ráadásul rettenetesen csúnyán írnak, ami nem egy előnyös dolog idegen nyelv tanítása esetén, pláne nem olyan nyelvnél, ahol a betűk számtalan kis apró kiegészítést kapnak, lásd ř, š, ť, ů… és társaik. 

Megy is a zúgolódás, utolsó órán Petra végzett némi „elégedettségi felmérést” körünkben és kiderült, hogy a csapat nagy része nincs elragadtatva az eddigiektől. Így aztán megszületett azaz elgondolás, miszerint újraosztják a csoportokat, ezúttal „erőség” szerint, lesz egy a gyorsabban haladóknak és egy lemaradóknak. Azt nem tudjuk, mi alapján döntenek majd, eléggé sokan jeleztük, hogy túl gyors a tempó, valószínűleg sehogy sem fognak tudni igazságot tenni. Mind kíváncsian várjuk az eredményt…

Ma mozi-délutánt tartottak nekünk, Miloš Forman Tűz van babám! (Hoří, má panenko) című filmjét néztük meg (az angol fordítás szerint Tűzoltóbál) Meglehetősen kevesen érdeklődtek iránta, de én nagyon kíváncsi voltam rá, mert igencsak kultikus film ez a cseheknek, mint nekünk a Tanú. Nagyjából hasonló stílusú alkotás ez is, és csupán egy év különbséggel készültek (Forman filmje 1968-as, a Tanú pedig egy évvel később). Mihelyst leforgatták, rögtön be is tiltották, nagyjából húsz éven keresztül nem láthatta a közönség.

A történetet igen röviden össze lehet foglalni: a tűzoltóegylet derék férfijai bált rendeznek nyugalmazott parancsnokuknak, és minden lehetséges erőfeszítést megtesznek a siker érdekében – természetesen hiába, ami csak lehet, balul sül el. A tombolára szánt tárgyaknak rejtélyes módon lábakél, a szépségkirálynő választásra a jelölteket úgy kell összevadászni a bálteremben, és az eredmény nem kifejezetten „étvágygerjesztő”:

A végén még a „sovány felhozatal” is egységesen a női mosdóba menekül a rivaldafény elől, így kénytelenek az egyik tűzoltó feleséget megválasztani…

Mindent összevetve, igen szórakoztató, már aki fogékony erre a fanyar, rendszer-kritikus humorra. Érdekes volt megfigyelni, kinek nyerte még el a tetszését: Chris például jókat rötyögött mellettem, szerintem Ervinnek is bejött valamennyire, Rita pedig egyenesen könnyesre nevette magát rajta. A finnek nem értékelték túlzottan, de ezt az ő szempontjukból talán érthető. Aki a Tanút szereti, annak valószínűleg ez is tetszeni fog, mert teljesen átérezhető ez az „építjük a büszke szocializmust, de valami mégis mindig balul üt ki” – életérzés. A végén a csattanó pedig kifejezetten vicces. Nem lövöm le, hátha valaki kedvet kapott hozzá…;-)