Bajor Kitérő #3 - Freising: a medvék és a kiszámíthatatlan időjárás otthona

A harmadik "jómadárban" viszont nem volt sok köszönet. Hédi már említette, hogy nála olvad a leglassabban a jég, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire... Mivel hétfőn korán mert dolgozni, mi meg 10-ig aludtunk, reggel nem futottunk vele össze, csak a sziluettjét láttam az üvegezett szobaajtón keresztül, ahogy hajnalban a folyosón matatott indulás előtt. Délután viszont éppen akkor csörtettünk be a konyhába rántottát készíteni, amikor éppen ő is ott foglalatoskodott -  szokásos csemegéjét, egy tál epret készített éppen. Hédi szerint nem is nagyon fogyaszt mást, mint földiepret különbözőképpen, illetve azt a bizonyos fűrészporízű amerikai toast-kenyeret Nutellával. A pult alatt tényleg ott figyelt jó pár kiürült nutellás üveg - akár ha egy torkos gyerek lakna a házban... :D. Philipből, akit Hédi csak a "Mufurc" fedőnévvel illet (azt hiszem, ez tényleg mindent elmond róla), nem sokra emlékszem, ugyan is gyakorlatilag csak a hátával sikerült megismerkednem. Még annyira se keltette fel a figyelmét az érkezésem, hogy vegye fáradságot, bemutatkozzon, odamorrantott egy "hellót", aztán sietve, feszélyezetten befejezte az eperkéit, és pánikszerűen kimenekült a konyhából. 

Azért nem sokkolt annyira a dolog, egyrészt, mert Hédi már előre felvázolta, hogy mire számíthatok, másrészt mert hozzászoktam a mufurc lakótársakhoz - Philip szakasztott férfi-megfelelője a mi Romanánknak. (Ainoval még viccelődtünk is azzal, micsoda tökéletes páros lennének - lehet, össze kéne hozni őket, mufurckodjanak csak együtt...). Azt nem tudom eldönteni, hogy mi eme feltűnő közönyösség oka, a teljes érdektelenség az ember társak irányába, avagy az alapvető intelligencia hiánya? Mert valljuk be, azért elég abnormális dolog úgy osztozni egy lakhelyen, hogy a neven és a nemzetiségen kívül semmit nem tudunk egymásról és a napi társalgás kimerül abban, hogy "szia", meg esetleg a, "légyszíves csukd már be az ablakot"-jellegű társalgásokban. No de erről majd máskor. 

Most inkább beszéljünk kicsit az időjárásról. Haha, milyen izgalmas téma, nem igaz? :D. De igen, tény és való, hogyha Freising környékén jár az ember, bizony izgulhat azon, hogy ezen a szeszélyes klímán éppen mire számíthat, ha útnak ered. A mi utunk szakadó esőben, és jeges szélben kezdődött. Úgy döntöttünk, először Hédi egyetemét járjuk körbe, és ott a menzán ebédelünk, a városnézést pedig délutánra ütemeztük. 

Freising nagyjából 45 ezer lakossal rendelkező dimbes-bombos bajor kisváros, Münchentől északra, az Isar partján terül el. Nekem már akkor megtetszett, amikor első este hazafelé sétáltunk az állomásról a kivilágított utcákon. Csinos, takaros, és bár igen sok a kaptató, ezért kellemes lehet itt éni. Helyi tömegközlekedése is van, mi is igénybe vettük, tekintettel a pocsék időjárásra. A müncheni Teschnische Universitat itteni campusa is egy dombtetőn terül el, elég nagy területen, úgyhogy mindjárt azzal kezdtük, hogy magunkhoz vettünk egy campus-térképet. A főépület közelében elhelyezett tárolóból lehet hozzájutni - csak úgy. De nem ám egy Google-mapsből elcsórt kis papírfecnire kell ám gondolni, igen komoly, lepedő nagyságú darab. szépen összehajtogatva. Német precizitás - ez nem is kérdés. 

Az épületek többsége modern, kivéve a sörfőzdét, ami az egyik legrégebbi, ma is működő gyár. Sok képet nem tudtam készíteni, mert ekkor szakadt a legintenzívebben, úgyhogy mindenütt menedék után kutattunk. Azért szép parkja van, így a lugas alá bújva is jól festett...

 

 Nem tudtam nem észrevenni az "ottfelejtett" sörös üveget... Valaki nagyon fel akart vidulni ezen a randa, esős hétfő délelőttön... :D

Sörfőzde... az egyetem kellős közepén! Miért is ne?

Az időjárással kapcsolatban nem ismernek tréfát. Ez a kis természetes grafikon a csapadék mennyiség alakulását mutatja havi bontásban - láthatóan totális ellenkezője kis hazánkénak. A hátsó sorozat a sokéves átlagot ábrázolja, az előtte lévő sorba az az évben mért értékek kerülnek. 

A campus egyébként igen üde zöld, parkosított, és a sok esőnek hála a pázsit se olyan sárgás, aszott valami, mint amilyet sokszor nálunk lehet látni. 

 A főépület belülről - itt zajlottak az orientációs napok is. 

Elsétáltunk a tóhoz is. Hogy mik azok a fura képződmények benne, ne kérdezzétek. A modern művészetet a mai napig nem értem...

 A májusfa is itt maradt múlthétről. 

Ebédre végül szendvicset fogyasztottunk a büfében, mert a menzán már elfogyott a kaja, majd, ekkor már ragyogó napsütésnek, nekivágtunk a városnéző körútnak. 

A Főutca

Leginkább a házak tetszettek nagyon, annyira kis hangulatosak! :) A németek egyébként nagyon vallásosak, sok épület homlokzatán ott díszeleg egy Mária-szobor. 

 Szökőkút az elmaradhatatlan bajor oroszlánokkal.

Ezután nekivágtunk egy újabb dombnak, fel a dómhoz, ami kívülről egész kellemesen fest. Na de belül....

 Szt. Péter és Szt. Pál temploma - most csak kívülről

 ...Hát igen. Nagyon barokk. Vagy nem tudom, minek nevezzem ezt a giccstengert. Főleg a rózsaszín, kőből kifaragott cupidók látványa sokkolt. Meg az aranyozott szószék. Meg úgy általában az egész... :D

Kívül viszont érdemes körbejárni. Szép helyen fekszik, és remek panoráma nyílik a városra is, az egyetem és sörfőzde magaslata is idelátszik. 

Nagyon tetszettek a macskakővel burkolt utcácskák is - annyira történelmi hangulatot teremtenek! :)

Szt. Péter és Szt. Pál temploma

Freisingben a medvéket igen nagy becsben tartják, melynek oka egy 8. századból származó legenda. Eszerint egy püspök, útban Róma felé belebotlott egy mérges jószágba, aki nem átallott vacsira gyanánt elfogyasztani a málhát cipelő lovakat. Az egyházi méltóság azonban megoldotta a helyzetet, és bosszúból a medvét fogta be erre a célra. A városban tényleg lépten-nyomon beléjük medvékbe botlik az ember, mindenféle színben és fazonban előfordulnak...

Mire elértünk a Főtérre, újra beborult az ég... Egyébként a Szt. György templom, a Városháza épülete és a Mária-oszlop a fő látványosság itt. 

Freisingbet kanálisok hálózata szeli keresztbe-kasul. Ez őket nem zavarja túlzottan, közvetlenül a szélére építkeznek, a bejáratot kicsi kis hídon lehet megközelíteni. 

Végül ebben a kissé eldugott, de annál kellemesebb kávézóban pihentünk meg. Éppen időben. Pár perc múlva már apró szemű jégeső záporozott az égből...

 ...amit mi szerencsére némi gőzölgő forrócsoki és apfelstrudel társaságában figyelhettünk az ablakból. :)

Ezzel nagyjából be is fejeződött a bajor-földön tett kirándulás. Már csak a csomagolás, szendvicskészítés, (valamint a Mufurc Úrral való megismerkedés) maradt hátra, korai fekvéssel, másnap ugyan is négykor kellett kelni ahhoz, hogy elérjem a hét órakor induló buszomat Münchenben. Lefekvés előtt még sokkoltuk magunkat az Eurovíziós Dalfesztivál néhány gyöngyszemével (nem, és nem akarom felfogni, hogy egy szakállas osztrák nő nyerte meg...), majd nyugovóra tértünk. 

Azt hiszem, jót tett nekem ez a kis kiruccanás, mert erasmusos barátok ide vagy oda, azért valljuk be, mégiscsak más az, ha ember a "saját fajtájával" viccelődhet, mindenféle kulturális- és nyelvi korlát nélkül. Rájöttem, mennyire hiányoznak az otthoni barátok. De, az itteniek is hiányozni fognak, ha elmegyek és roppant furcsa ez a kettős érzés. Most már én is egyre inkább hajlok rá, hogy elhiggyem, az "Erasmus után semmi sem lesz ugyanolyan", vagy hogy is szól ez a klisé. Persze nem kell ezt annyira drámainak értelmezni, de tény és való, hogy már most érzek magamon némi változást világlátással, értékrenddel kapcsolatban. Na nem kell megrémülni, nem hinném, hogy teljesen magamból kifordulva térek majd haza, de ez a pár hónap tagadhatatlanul óriási nyomot hagy az emberen - és ez jól is van így, az lenne a nagy baj, ha totál semlegesen állnék hozzá a nagyon is közelgő hazautazáshoz. Sokan már most készülődnek, legtöbben május végén elmennek, sőt, egy-ketten már el is mentek - a két finn lány, Minna és Karolina például. Engem is meglepett az a pici szívfájdalom, amikor egyszer csak megláttam az üzenőfalon facebookon, hogy "viszlát Prága, irány haza, jó volt veletek, hiányozni fogtok...stb...stb.". Pedig ők még nem is nőttek annyira a szívemhez, hiszen az EILC után más városban tanultunk tovább, és hát nehéz volt tartani a kapcsolatot. De mi lesz velem Aino és Darja nélkül? :( Az Erasmusnak szinte minden rezdülését együtt éltük át, nagyon is a szívemhez nőtt ez a két leányzó, és csak most kezdtem először belegondolni abban, hogy ennek a szép időszaknak júniusban vége szakad, és nem sűrűn fogjuk egymást viszont látni. 

No de nem szomorkodjunk. Még van másfél hónap, és tervben vagy egy Krakkói út, valamit egy közös nyaralás, mielőtt végleg hazaköltözünk. :) Brnoba pedig ismét jó érzéssel tértem haza, mint anno Bécs után, bár kicsit furcsa volt újra angolra váltani. Meglepő, hogy öt nap alatt az ember mennyire el tud kényelmesedni. :)

Bajor Kitérő #2 - Folytatás Münchenben

Másnap igyekeztünk korán felkelni, mert a Deutsches Museumot szerettük volna meglátogatni, ami nagyjából egy félnapos program, ha az ember lánya (nagyjából) mindent látni akar, ami érdekli. Iszonyatosan sokrétű, minden tudományterületet átfogó kiállítások várják az érdeklődőket (több mint hatvanféle témában!), utólag rájöttünk, hogyha valaki mindent tüzetesen végig akar nézni, akkor leginkább hálózsákkal és 2 napi hideg élelemmel felszerelkezve érdemes nekivágnia a küldetésnek...

A múzeum a Isar folyó egyik szigetén fekszik - no nem egy Duna-méretű, hömpölygő áradatra kell gondolni, az Isar egy kellemes is folyócska, ami végigszeli a várost. Maga az épület nem túl látványos,  ha nem tudod, hogy múzeum, leginkább valami gyárépületnek nézed, és amúgy is eléggé elbújik a part-menti fák mögött. Egyedül a tornya látványos - azon pedig már meg se lepődtünk, hogy ez is fel volt állványozva... :)

Felfedező utunkat az alagsorban kezdtük, stílusosan ide pakolták a bányászattal kapcsolatos látni- és tudnivalókat. Nagyon lelkesen vágtunk neki, de már ez már önmagában majd egy órát vett igénybe, és még csak egyetlen kiállítást láttunk...

Hamar rájöttünk, hogy szelektálnunk kell, így aztán a közlekedési eszközök fejlődését bemutató termek felé vettük az irányt - főképp a repülők és a hajók kötöttek le minket. 

Aztán persze rátaláltunk a magunk kis játszóterére a biotechnológia- és DNS-labor részlegen... :)

A régi hangszerkiállítás emelném még ki, tényleg gyönyörű dolgokat lehet ott látni...

És ha már ott jártunk, felmásztunk a legfelső emeletre is, ahonnan egy teraszról lehet megcsodálni a város nevezetességeit. 

 

Egy kupacban a fontos tornyok: a dóm (a felállványozott), a régi - és az új városháza, valamint a Szt. Péter templom is idelátszik. 

München folyója, az Isar

 A város egyik kapuja, az Isartor

Ekkorra már ugyancsak éhesek voltunk, viszont szomorúan kellett szembesülnünk a ténnyel, hogy Münchenben vasárnap délután az ég egy adta világon SEMMI nincs nyitva. Se a piac, se a nagyobb éttermek, meg a kisebbek se nagyon... Ez számomra különösen sokkoló volt, mivel hozzászoktam, hogy a cseheknél, ha nem is minden üzlet, de legalább Albert barátunk nemhogy vasárnaponként, de még Húsvét hétfőn és május 1-én is teljes nyitva tartással üzemel. (Nem mondom, hogy ez egészséges, de mindenképpen nagyon kényelmes...). Végül Szerencsés Hans étterme mentett meg az éhhaláltól, nagyon finom hamburgerük volt, és a pincér még a magyar nyelvvel is megpróbálkozott (anyukája magyar, érti, de nem beszélni... :D )

A nap hátralévő részét az Englischer Gartenben töltöttük - igen terjedelmes és nagyon kellemes angol park, csak a rend kedvéért illusztrálnám, hogy tényleg hatalmas, az a nagy zöld paca a város északi csücskétől kezdődően az Isar mentén mind az...

Úgyhogy mi csak egy kis szeletét derítettük fel, megjegyzem leginkább az volt a terv, hogy egy sörrel a kezünkben üldögélünk valami kellemes padon, mert a múzeumlátogatás igencsak kivette az erőt a lábainkból. Csinos csatos üveges citromos sört vettünk még odafelé a müncheni vasútállomáson - nagyon praktikus, mert visszazárható, nem is értem, máshol miért nem gyártanak ilyet. 

Az Englischer Gartenben nagyjából mindenfajta szórakozási lehetőség adott: vannak kiülős helyek (étel + a sör: ez a két dolog sehonnan se hiányozhat a németeknél), hatalmas füves placcok a piknikezni-fetrengeni-játszani vágyók számára, lovaskocsival is körbe lehet járni és van egy hangulatos tó, csónakázókkal és rengeteg libával. Kisgyerekes családok, kutyát sétáltatók, kocogók, és természetesen a turisták kedvelt helye ez. Az egyik fő nevezetessége pedig ez a kínai torony...

 

 Hédi igyekezett közelebbi ismeretséget kötni a tó szárnyas lakóival, de ők ezt annyira nem értékelték... :)

Órákig el lehet itt bolyongani vagy ücsörögni valahol, bennünket a semmiből feltámadó irdatlan szélvihar zavart haza. München környékén kifejezetten furcsa időjárási körülmények uralkodnak - ezt másnap Freisingen ennél hatványozottabban is megtapasztalhattuk. Az ember úgy készüljön, hogy egy napszakon belül is igen széles határok között ingadozik a hőmérséklet, eső, szél és napsütés igen hirtelen képes váltani egymást. Úgyhogy errefelé bizony a széldzseki, az esernyő és a napszemüveg se hiányozhat az úti felszerelésből... 

Ezúttal világosban még visszaértünk Freisingbe, nem akartunk olyan sokáig Münchenben időzni, mint tegnap, estére ugyan is programunk volt: két üveg Tokai bor és némi őszibarack pálinka várt ránk Hédi szobájában... :). Bevallom, hiányzott a hazai nedű, bár Tokajit itt a cseheknél is lehet kapni, de hát az mégse ugyanaz... Úgyhogy nekiálltunk elszopogatni a készletet, és természetesen, ahogy az ilyenkor lenni szokott, világmegváltó gondolataink is a felszínre törtek. :D Hédinek főképp hiányzott a magyar társaság - elmondása szerint a németek nem tudnak bulizni, se "rendesen inni". A múltkor pörkölttel vendégelte meg a lakótársait, ami mellé természetesen járt egy kis szív- és gyomorerősítő barackpárlat is, amit ők nagy fintorogva, többszöri nekifutásra tudtak csak leküldeni. Pedig ez még nekem is finom  volt, házi, de nem az a tipikus méregerős "kerítésszaggató" borzadály, jól is esett nagyon. A bor kinyitásával akadtak nehézségeink, de hát a férfierő kisegített bennünket - időközben hazajött a másik "jómadár" (Hédi hívja így őket), Matthias is (nem vagyok benne biztos, hogy jól írom a nevét...) és mi azzal kezdtük, hogy a kezébe nyomtuk a boros üveget, hogy lécci lécci nyisd már ki nekünk. Meg is kínáltuk, de köszönettel visszautasította (ejnye-bejnye...). Viszont ő az, aki a legtöbbet érdeklődik kis hazánk iránt, és amúgy is a háromból ő volt nekem a legszimpatikusabb.