Megérkeztem! + első nap

I. Január 19. Vasárnap - Megérkeztem!

De meg ám, el se hinné az ember annyi vacakolás, lóti-futi papírmunka után (mivel tavaszi félévre pályáztam, közel egy évig tartott ez a procedúra), végre, nagy nehezen lekászálódtam a vonatról Brno főpályaudvarán (Brno Hlavní Nádraží) a cókmókommal. Megjegyzem, nem kis mutatvány volt ezt véghezvinni egy teletömött 55 literes túrahátizsákkal meg egy böhöm-nagy gurulós bőrönddel. Utólag rá kellett döbbenjek, hogy kissé túlvállaltam magam a csomag mennyiségét és súlyát illetően, de hát az ember lánya készüljön fel minden körülményre ugyebár. 

Az indulásom egyébként eléggé stílusosra sikeredett, alighogy elrendezkedtem, egy srác óvakodott oda a fülke ajtajához azzal a szöveggel, hogy „szia, bocsi, csak egy kérdésem lenne (elég rosszul kezded...), de nyugodtan küldj el a francba (ne aggódj, el is foglak...), de hogy hát így meg úgy, elpiáltuk a pénzünket a haverokkal, nics-é esetleg némi aprópénzem?” Sajnálattal közöltem, hogy nem igen van, erre szerényen megjegyezte, hogy eurót is elfogad (ugye, micsoda úriember?), nem akartam nagyon képen röhögni, szerencsére sikerült megszabadulni tőle. Azután meg egy pasas talált be („English? English?”) és kezdett mutogatni képeket mindenféle kiskölykökről, konkrétan ez a szóösszetétel hangzott el a szájából, hogy „Hungarian pici gyerek”, meg valami ennivalóval kapcsolatos egyéb hablaty. Miután sikerült megértetnem vele, hogy sajnos nem tudom támogatni a „pici Hungarian gyerekek” étkeztetését, ő is magamra hagyott, és ezt követően (hál' Istennek...) nyugalomban és békességben izgulhattam végig a 4 óra 12 perces vonat utat Brno-ig. 

Az első komolyabb kihívást a villamosjegy beszerzése jelentette. Először egy automatát találtam csak, amihez alapból érmék kellettek volna, meg úgy egyébként semminemű angol használati utasítást nem találtam rajta, úgyhogy odasoroltam a pénztárhoz. Előzőleg írtak valami olyasmit a levelükben a csehek, hogy szükségem lesz extra jegyre a csomagjaimnak, ha igénybe akarom venni a tömegközlekedést. (Azt hiszem, kitörne a forradalom, ha nálunk a BKV ilyesmire vetemedne). A kedves pénztáros-hölgynek azonban halvány fogalma sem volt ilyesmiről, némi értetlenkedés után a kezembe nyomott egy jegyet, csak hagyjam már békén. Úgyhogy folytathattam a dolgot a megállók felderítésével, akad belőlük bőven, és persze nekem a legtávolabbi kellett, nem is találtam meg elsőre. Sikerült valahogy lekeverednem az aluljáróba is, de ez nem vezetett eredményre, a TESCO-t felleltem (későbbiekben ez hasznosnak bizonyult), de a villamosmegállót nem. Az emberek viszont egyre csúnyábban méregettek, úgy tűnt, túlságosan útban vagyok a sok csomaggal. Végül csak megleltem a megfelelő megállót, és mivel a nyelvi kurzust szervező Masaryk University koordinátora e-mailben alaposan kiokított bennünket, melyik villamos, melyik irányba, melyik megálló, így innentől már sínen voltam (szó szerint). A brnoi villamosok kívül nagyon színesek és változatosak, de belül eléggé patinánsak (a jó öreg BKVillamosokkal összehasonlítva), még a megállókat is bemondják (érthetően!), és ha ez se lenne elég, ott virít minden a kijelzőn, úgyhogy el se lehet téveszteni. 

Nem is kellett messzire gyalogolni, ám azt a kis út bizony fölfelé vezetett, a végén némi lépcsővel megtoldva, aminek annyira nem örültem. Végül aztán csak beestem a recepcióra, hol minden komplikáció nélkül kifizettem a szállást, cserébe pedig megkaptam a kulcsomat, az ágyneműmet, meg az internethez szükséges papírokat és jelszót (megjegyzem, hiába, mivel a net csak másnap lépett működésbe). ÉS igen, volt lift. Kimondhatatlan boldogsággal töltött el, amikor megláttam... A szobát szerencsére nem találtam üresen, aranyos, mosolygós finn leányzó fogadott, nem tartott túl sokáig összebarátkozni. :)  

 A szoba elé puritán, de viszonylag tágas és felszerelt, van konyhánk villanyrezsóval, külön zuhanyzó és WC, meg hatalmas beépített szekrény és két fotel (!) is a berendezés részét képezi. Viszont mindez ama nevezetes szocreál romantika jegyében, szürkéskék PVC-padlóval, stílusos, barna sötétítő függönnyel kiegészítve.

 Kifejezetten érdekes például ez a zuhanyzó-mosdókagyló kombináció, még sose találkoztam ilyennel…

Kipakolni nem túl sok kedvem volt, amúgy sem akartam túlságosan berendezkedni, mivel hogy csak két hétig maradok. Így aztán inkább elfogadtam a szobatársam invitálását, és elindultunk felderíteni a várost azokkal, akik már megérkeztek (mint kiderült, akadt, aki már szombat óta itt volt), kaja + sör + wifi volt a célirány, lehetőleg valami nem túl drága helyen. Mivel azonban senki nem rendelkezett túl nagy helyismerettel, a csapat csak elindult bele a vakvilágba. Majd egy órát kóboroltunk a központban, mire találtunk egy éttermet, ami mindenkinek szimpatikus volt: hangulatos pincehelyiség, kiadós, de megfizethető fogásokkal. Én azért maradtam a rántott sajtnál, a szobatársam, Aino valami egészen ízléses és ínycsiklandozó palacsinta-csodát választott, nem is tudott vele megbirkózni. A fiúk meg hústálat rendeltek, fatányéron szolgálták fel, kenyérrel, savanyúsággal, ez is eléggé kiadósnak bizonyult. Persze hamarosan kiderült, hogy ez errefelé normál adagnak számít a púposra pakolt tányér, sokaknak akad vele gondja a későbbiekben. :) Sört is rendeltünk persze, mi mással is kezdhette volna az ember a pályafutását itt Csehországban. Brnoban létezik helyi sörmárka is, a Straobrno, több féle változatban, és igen jóféle, még nekem is, aki pedig nem egy nagy sörimádó.

Mindent összevetve önmagamhoz képest egész jól viseltem az utazással-érkezéssel…stb. járó megpróbáltatásokat. Az egyedüli dolog, ami nagyon bosszantott, hogy a telefonom, valamilyen rejtélyes okból kifolyólag megmakacsolta magát és nem volt hajlandó üzeneteket közvetíteni, semmilyen formában, valamint a hívás-kezdeményezéseket is következetesen visszautasította a kis komisz. Tetézte a problémát, hogy az étteremben nem működött a wifi, nem csak nálam, még a legokosabb telefon se volt hajlandó kapcsolódni hozzá. Így aztán, az otthoniak izgulhattak, hogy semmi hír rólam, én meg izgulhattam amiatt, hogy ők izgulnak. Szerencsére Aino gépén már működött az internet a koliban, úgyhogy este 10-kor sikeredett e-mailen/facebookon tájékoztatni mindenkit a szerencsés megérkezésemről. 

II. Kulturális találkozások(k), és a cseh nyelv szépségei, egyelőre dióhéjban

Másnap pontban reggel 9-kor volt a találkozó az egyetemen, melyet kemény 2 perces sétával lehetett megközelíteni a kollégiumból. Magának a nyelvi kurzusnak a Masaryk Egyetem Közgáz- és Közigazgatás-tudományi kara adott otthont, kívül-belül eléggé modern épület, annyira nem barátságos, viszont rendkívül közel esik Brno történelmi városközpontjához, nagyjából húszperces gyaloglással el lehet jutni oda. Tomáš Garrigue Masaryk egyébiránt fontos történelmi személyiség, anno Csehszolvákia első elnöke volt az I. világháborút követően. Úgyhogy számos hely, intézmény… stb. őrzi a nevét. Például, ami nekünk az Andrássy út, az itt a Masarykova.

Az első nap csak amolyan könnyed, „ismerkedjünk egymással” típusú nap volt, megjegyzem szükség is volt rá, mert 25-en voltunk, és előnyös lenne minél hamarabb megjegyezni egymás nevét. Egyébként figyelemre méltó, mennyiféle helyről jöttünk, még azzal együtt is, hogy a csapat majdhogynem fele Finnországból érkezett. Úgy tűnik, Csehország igen népszerű mostanság északi rokonaink körében… A többiek nagyjából párosával voltak: két lengyel, két spanyol, két magyar, két német, két török, illetve egy olasz-, egy ukrán-, egy észt-, egy angol- és egy svájci lány. Rögtön a bevezető óra után kettéosztottak minket és a tanfolyam további részében A- és B „group” voltunk, ami nagyjából meg is határozta a későbbiekben, ki-kivel lett jóba. Megjegyzem, elég érdekesre sikerült ez az elosztás, a mi csoportunk „női osztag” lett, kivéve az egyszem srácot, aki nálunk landolt. Hozzánk került négy finn lány, Noora, Minna, Karolina és Julia, az ukrán csaj, Rita (aki amúgy oroszul beszél), meg az ő szobatársa Maia-Lisa Észtországból, Ines Svájcból, a két lengyel lány Ania és Magda illetve a két német diák, Lea és Chris.

Az első két órán még nem fárasztottak le bennünket túlságosan, megtanultunk bemutatkozni, illetve a tanteremben található tárgyak neveit (próbáltuk) memorizálni. Előtte persze megismerkedhettünk a számos speciális hanggal, aminek a felét egy külföldi sem tudja rendesen kiejteni. Vannak azok a kis „bigyók” egyes betűk tetején, na azok okozzák a legtöbb galibát! A š - s [s-sz], c - č [c-cs], z - ž [z-zs] hangpárokkal én még csak-csak elboldogultam, mert ugye ezek kb. nálunk is így léteznek. Na de vannak itt más turpisságok is, például ez itt: ř. Valahol a „zs” és a „r” között félúton, de úgy, hogy beletörik az ember állkapcsa. És persze a számos gyönyörű mássalhangzó torlódás. Ez itt például a csapat elsőszámú kedvence lett: zmrzlina [fagylalt]. A későbbiekben, amikor az éttermes szituációkat tanultuk, mindenki kizárólag čokoladová zmrzlina - t óhajtott rendelni desszertként, csak azért is.

Délben a menzán ebédeltünk, ahol diákként igen kedvezményesen, féláron lehet étkezni, és elég sok fogásból lehet választani. Csak épp kissé bonyolult a rendszer: két pult van, az egyiknél üveg alatt a válaszható finomságok, a másik mellett meg kiragasztott menü, szerencsére két nyelven. Első alkalommal persze mindenki összekavarodott, még nem tudtuk, hogy működik a mágneskártya, amivel a büfében és a menzán fizeti lehetett. Először persze fel kellett tölteni pénzzel, ami viszont ugyancsak nehézségbe ütközött, mert a kedves konyhai személyzet nem beszélt angolul, mi meg még nem tudtuk a számokat. Ráadásul ez a mágneskártya fura egy jószág, mert egyeseknek megmakacsolta magát, és semmilyen körülmények között sem volt hajlandó működésbe lépni, nem csak az első napon, de az elkövetkezendő két hét alatt egyszer sem. A két kísérő tanár persze segített, ahogy tudott, de hát nem lehet egyszerre 25 diákkal törődni. Úgyhogy ennek folyományaként ismét kénytelen voltam rántottsajtot és sültkrumplit ebédelni, annak ellenére, hogy nem ez lett volna a szívem (gyomrom) óhaja. No de sebaj. Egyébként abszolút fogyasztható, finom és bőséges étkeket adtak, és még desszertet is lehetett enni. Nekem mindenesetre szimpatikus volt, főleg annak tükrében, hogy idehaza nem nagyon kényeztetik az egyetemistákat efféle „luxus-szolgáltatásokkal.”

Délután elvittek bennünket a Mendelovo Náměsti-re (Mendel-tér), ami engem leginkább a Moszkva-térre (izé, elnézést, Széll Kálmán…) emlékeztet a számtalan busz- és villamosmegállóval, meg a középső építménnyel, ahol a gyrostól a „čokoladová zmrzlina”-ig mindenféle beszerezhető. Itt tudtunk a tömegközlekedéshez jegyet, meg aki akart, diákbérletet vásárolni. Miután alaposan lefárasztottuk a pénztárosokat, elindultunk a központba, ami csupán két megálló villamossal, de, mint már említettem, gyalog sincs messze. Csakhogy az időjárás igen barátságtalanul fogadta az erasmusos diákokat, ömlött az eső, mintha dézsából öntötték volna. Így aztán a délutánra tervezett városnéző program nem kecsegtetett túl sok élménnyel. Pedig amúgy jópofa ötlet lett volna, Petra, az egyik kísérő tanárunk nyomtatott térképeket, meg feladványokat, aminek alapján kis csaptokban felfedezhettük volna a várost. Csak hát a papírosok percek alatt ronggyá áztak, meg aztán mindez délután öt órakor volt, amikor télen még derült idő esetén is erősen szürkül már. Három finn lánnyal alkottuk egy csapatot, nagyon kis helyesek amúgy, buzgók és kitartóak voltunk az első negyedórában. Utána már egyre kevésbé. Végül a hatból három nevezetességet találtunk meg, többek között a város kabalaállatát a „sárkányt”, ami tulajdonképpen egy krokodil, és egy kapuátjáró mennyezetéről lóg alá. Saját fényképem a körülményekből kifolyólag sajnos még nincs róla, de a Google a barátunk, így hát íme:

 

  Több vicces élményben aznap nem volt részünk, szerettünk volna minél hamarabb hazakeveredni, ami nem volt annyira egyszerű feladat, sok-sok gyaloglással és keresgéléssel járt, mert még boltot is kellett találni, meg hasonlók. Kissé nyűgösen és fáradtan érkeztem haza, nem is mentünk sehova aznap este. 

Viszont, kaptunk egy igen jópofa kis térképet Brno-ról, kifejezetten turisták számára készült, akik a kötelező látnivalók mellett más tipikusan helyi kikapcsolódásra is vágynak. A számtalan nevezetesség a helybéliek tippjeivel, jótanácsaival egészül ki, és később jópárszor igen hasznosnak bizonyult, mivel egy csomó olyan hely szerepel rajta, amit egyébként az ember magától valószínűleg soha nem találna meg. 

Egyébként ez az térkép-dolog eléggé elterjedt Európa-szerte, számos város csatlakozott a "mozgalomhoz", neve is van: use it. Az alapelv, hogy használható, áttekinthető és naprakész, turista-barát térképeket készítenek az adott településről, melyhez mindenki ingyenesen hozzáférhet, a térképek letölthetők laptopra, okos-kütyüre, de kis is lehet őket nyomtatni. (Megjegyzem, jellemző módon Magyarországról egyetlen várost sem találni a listában...)

Ha esetleg valakit érdekelne: http://www.use-it.travel/cities/detail/brno/

Áhoj mindenkinek! (reméljük, ennél azért több ragad rám két hét alatt...)