Partyroom, Strarobrno, "szépahajad"

Mára a Villa Tugendhat volt betervezve, mint délutáni program, én azonban inkább a városban való kószálást és bevásárlást választottam helyette. Tudom, nem szép dolog, és valószínűleg kihagytam életem nagy lehetőségét, hogy belülről láthassam eme építészeti különlegességet, mely egyébiránt az UNESCO Világörökség része és szinte lehetetlen bejutni, hónapokkal korábban kell jegyet foglalni. Azonban nem vagyok túlságosan fogékony a funkcionalizmus szépségei iránt, különben is csak a csoport felének tudtak jegyet szerezni, így hát átadtam a lehetőséget másnak, akit jobban érdekelt a dolog. A kertje, ami egyébként tényleg szép lehet, bármikor látogatható, valószínűleg tavasszal én is tiszteletemet teszem majd ott.

Úgyhogy Ainoval és Noorával inkább megismerkedtünk Alberttel, aki nem más, mint egy cseh élelmiszer-(és egyéb) áruházlánc, sárga-kék emblémája már messziről virít, barátságos árakkal várja vásárlóit minden nap este 9-ig.

Estére szerettünk volna valami ismerkedős-iszogatós-beszélgetős összeröffenést szervezni, és erre mások is kaphatóak voltak a csoportból, egyetlen honfitársam, Ervin is – természetesen, úgyhogy az ő szobájában kezdtük bontogatni Strarobrno söreinket. Ezúton szeretnék ismét köszönetet mondani két kedves barátnőmnek eme hasznos búcsúajándékért:

Ervin egyébként, - na találjátok ki, melyik egyetemre jár: hát természetesen a Corvinus Közgáz karára! Úgyhogy első körben fel kellett őt világosítanom (angolul) arról, hol – merre is található a mi becses Budai Campusunk. A kérdésre, hogy pontosan mit is tanul, a következő volt a válasza: „Something like marketing management. Nice name for the bullshit.” Végül is, szeretem az önkritikus embereket... Egyébként annyira tipikus magyar akcentusa van, hogyha nem tudtam volna meg már első este a bemutatkozáskor, akkor is kiszúrtam volna, hogy szintén kis hazánkat képviseli.

Kezdetben eléggé laposnak indult ez az ismerkedési est, mert csak mi  négyen iszogattunk nagy magányunkban, de hamarosan befutott a két török csoporttárs, Ezgi és Kaan. És ha ők befutnak, akkor velük jön a buli is, ezt a későbbiekben többször is bebizonyították. Aranyosak amúgy, eleinte azt hittem, egy párt alkotnak. Később azonban felvilágosítottak, hogy Kaan Ezgi pasijának a legjobb barátja, és amúgy egy egyetemre járnak. Erre persze a mi Ervinünk nem állhatta meg azt a kedves beszólást, hogy „a jó barátok mindenen osztoznak”, de ezt szerencsére ők is viccesnek találták, legalábbis, nem tűntek sértődöttnek. Kiderült, hogy vannak itt török barátiak, akik hamarosan be is kopogtattak, hozták magukkal a sörüket, meg a vidám hangulatot. Megint be kellett mutatkozni persze, meg elsorolni, ki honnét jött, ami két perc múlva úgyis feledésbe merül a másik fél részéről, mert annyian vagyunk és annyi országból, hogy ember legyen a talpán, aki egyszerre mindet megjegyzi. Ervin különösen buzgón bizonygatta, hogy borzalmas a névmemóriája. A törökök viszont egészen jól odafigyelhettek, mert egyszer csak az egyikük hozzám fordult és valami olyasmit mondott, hogy „sepahajad”. Néztem rá csodálkozva, hogy te meg mit akarsz, aztán, miután párszor elismételte, leesett, mit is szeretne közölni. Kiderült, hogy jártak ők már Budapesten, és rendkívül élelmes módon megtanultak pár kulcsmondatot, ami elengedhetetlen (legalábbis szerintük), ha magyar lányokkal akarnak ismerkedni. „Szépahajad”, „nagyon szeretlek”, „nagyon szép vagy” és hasonló ékes mondatok szerepeltek már a repertoárjukban, bár nem midről tudták pontosan, mit is jelent.

Azt hiszem, ekkor került elő a vodka, mert hát a finnek mi mást is innának, ha nem Finlandiát? Noora és Aino legalábbis hatalmas lelki nyugalommal gurították le a feleseket, Ervin is csatlakozott hozzájuk a török srácokkal, Ezgi viszont nagyon visszakozott, mert hogyha ő vodkát iszik, akkor saját állítása szerint őrült módjára fog viselkedni. Ezt egyébként el tudom képzelni, vannak az italnak efféle mellékhatásai ugyebár... :-) Annyira kínálgattak bennünket, hogy végül elfogadtunk egy keveset, de narancslével, én legalábbis másképp nem bírok el vele. A magyar nyelvleckékbe belemelegedve Ervin elkezdett volna káromkodásokat tanítani a finn lányoknak, én azonban inkább valami kedvesebbre gondoltam, így hát csak annyit mondtam nekik: egészségedre. Először nagyot nevettek rajta, de később eltökélt szándékuk lett megtanulni. Betegre nevettük magunkat, de a végére csak sikerült majdnem érthetően kimondaniuk. Cserébe én is megtanultam az övékét, ami valahogy így hangzik: „kippis” (nem tudom, így írják-e, minden esetre könnyebb volt elsajátítani, mint nekik a mi formulánkat.)

Hamarosan újabb tagokkal bővült a kör, megérkezett, jobban mondva, berontott a két spanyol kolléga Jorge és Javier, és egyikük sem volt már szomjas. Érthető okokból persze, ugyan is az egyiküknek épp születésnapja volt, nem tudom melyiknek, amúgy sose tudom őket belőni név alapján. A neves esemény alkalmából elénekeltünk hát neki a "Happy Birthday-t", először angolul, majd ki-ki a maga nyelvén. Mondanom se kell, mindenkinek égnek állt a haja a magyar verzió hallatán.

Vicces figurák ezek a spanyolok, az egyik égimeszelő a másik alacsony kis szépfiú. Egy közös tulajdonságukra hamar fény derült, képtelenek nem harsányan kiabálva kommunikálni, még akkor is, ha józanok, bár ez szerintem náluk genetikailag kódolva van, nem tehetnek róla. Remekül közéjük illik e tekintetben Michela is, a kis bongyor-hajú, rekedtes-cigarettás hangú, vigyori olasz lány.

Vele a party-szobában találkoztam először. Mert kiderült, hogy van itt egy „secret party-room” is, mégpedig az alagsorban, a mosoda tőszomszédságában. Egyébként az egész Vinarska Hall olyan, akár egy labirintus, mert lefelé is több szint van, meg felfelé is, és a szobaszámozás nem mindig segített kitalálni, hol is vagyunk éppen. Jobbára a lécsőn rohangáltunk, mert ilyenkor este lehetetlenség liftet fogni, hiszen ilyenkor rendszerint megindul a népvándorlás egyik szobából a másikba.

A "partyroom" nem túl nagy, de épp elfértünk benne. Ezgi hozta a laptopját, úgyhogy zene is lett, bár ez nem kedvezett túlzottan a társalgásnak, mert anélkül is nehéz volt túlkiabálni egymást. Ennek ellenére sokakkal sikerült hosszabb és értelmesebb beszélgetést folytatnom, nagy megkönnyebbüléssel tapasztaltam, hogy simán megy az angol és én is megértek mindenkit, kivéve talán a brit lányt, Poppy-t, mert hát ő anyanyelvi szinten beszél, megjegyzem, nem túl szépen. Túl sok dolgunk nem volt egymással, kicsit amúgy is fura nekem az a stílus, amit ő képvisel. Az olasz-spanyol delegációval viszont nagyon hamar egymásra találtak, elválaszthatatlan négyes-fogatot alkottak a későbbiekben is.

Poppy-val ellentétben például nagyon szimpatikus nekem a kis svájci lány, Ines, vele sokat társalogtam aznap este, megbeszéltük például a vásárlási szokásainkat, illetve, hogy egyikünk sincs oda a plázákért meg a shoppingolásért. Ezt Ezgi is meghallotta, aki viszont éppen ennek az ellenkezője, és ott helyben shopping-körutat hirdetett másnapra (addigra elfogyasztott már pár vodka-narancsot, habár szerintem ő anélkül is elég szórakoztató tud lenni).

Nem emlékszem, végül is meddig tartott a buli, talán olyan éjfél magasságában kerülhettünk ágyba.