Goodbye party & a költözködés keservei

Költözködni mindig öröm, pláne négy óra alvás után, egy hideg január-végi napon. Még szerencse, hogy csak egyszer kellett átszállni a Mendlovo Námestin, az 5ös villamosra, onnan egészen a végállomásig zötykölődtünk. Megjegyezném, hogy az emberek itt se segítőkészebbek, mint Pesten, közönyösen nézték végig, ahogy két bőrönddel meg túrahátizsákkal megrakott, nem kifejezetten erőművész – alkatú leány felcűgölődik a járműre, majd fékezéskor az egyikük bőröndje csinos kis bukfencet hányva legurul a lépcsőn, és nekipuffan az ajtónak. De semmi pánik, végül is, nekem ez a szokásos szombat délelőtti program, egy hét múlva úgyis megint költöznöm kell, ugyebár…

Miután szerencsésen túléltük az utazást, a villamos letett bennünket valahol a puszta közepén, legalább is, a Vinarska után úgy érzékeltem: kör alakú villamos-forduló, nagy füves placc, körülötte néhány alacsony épület, a szomszédban néhány négyemeletes, távolabb színpompás panel-zsungel (de tényleg, nincs két egyforma épület).

Itt aztán letelepedtünk egy padra, és bevárjuk Aino „buddy”-ját, aki majd segít nekünk elhelyezkedni. Az enyém sajnos nem tudott eljönni, mert a hétvégén nem volt itt Brno-ban, pedig jól jött volna egy segítő férfikéz. Martina meg is érkezett, szintén villamossal, ami alapból meglepett picit, azt hittem, logikusan, hogy ő is kollégista. Aztán kiderült, hogy nemhogy nem lakik a John Amos Comenius Hall-ban, de életében most jár itt először, és nagy hirtelenjében azt se tudja, merre kéne elindulni. Egyébként kedves lány volt, vidám, szőke, beszédes, csak az orientációs képességei nem voltak a topon. Azért sikeresen megleltük a kolit – csupán 5 perc séta a megállótól, szerencsére – de akkor meg a bejáratot nem találtuk. Négy bazinagy kockapanelről van szó, mind más színű. Mi annyit tudtunk, hogy a D-épületet kell keresnünk, mert ott a recepció, és hogy az a narancssárga. Hát körbejártuk a narancsszínűt, de behatolni sehol nem tudtunk. 

 

Aztán Martina felfedezőútra indult a többi épület irányába, mi meg letáboroztunk a füvön. Ekkor már határozottan bosszús voltam, marhára fáztam, főleg a kezem, (jeges téli szellőcske tette még kellemesebbé a várakozást), meg majd leszakadt a vállam. Aino-n is láttam, hogy nyűgös, így rábíztam, hogy őrködjön a csomagon, én meg még egyszer nekiindultam, és láss csodát, meglett a bejárat…

Csak hát mi alapból rossz irányból, hátulról akartuk megközelíteni. Aztán Martina is előkeveredett, és hasznossá is tette magát, portásnéni ugyan is nem igen beszélt angolul, úgyhogy jól jött egy tolmács. Megkaptunk mindent, kulcsot, ágyneműt, kis kártyát, még a nem lesz diákunk, aztán mehettünk is. Fizetni majd hétfőn – szólt az utasítás. Sajnos nem egy szobába osztottak be minket, Ainonak tovább kellett lifteznie a legfelső emeletre.

A szoba nagyságrendekkel szebb, mint a Vinarska, ami azért vicces, mert ezt majdnem harmadannyiba kerül. Itt is van konyharész meg tágas előtér, a lakórész is kényelmes, hárman lakunk benne egyébként. Illetve, jelenleg csak én, mivel a másik szobatárs nem került elő, a harmadik ágy meg szabadnak tűnik. Kipakolni továbbra se óhajtottam, egy hétre minek is. Amúgy a bútorzat tök új, a fürdő tágas, szépen felújított, nagyon tetszik, szívesen maradnék itt. Egyedül az ággyal nem vagyok kibékülve, nagyon fura, túl magas, túl keskeny, és annak ellenére, hogy szivacsbetétes, rettenetesen nyikorog minden egyes mozdulatra. Az első éjszaka kifejezetten nem volt nagy élmény benne aludni…

A szombat délutánt Martinával töltöttük, elvitt minket ebédelni egy közeli étterembe, ahol alkalmam nyílt közelebbről megismerkedni a knédlivel, ezzel a cseh nemzeti eledellel, és a hozzá tálalt, meglepően édes, szaftos hússal. Mindez ribizli dzsemmel, tejszínhabbal és citromkarikával megkoronázva. Azért kicsit fura kombináció így elsőre, de nekem bejött...

Ezután elindultunk vele várost nézni (már ameddig bírtuk, mert borzasztó hideg volt), és amúgy kiderült róla, hogy tök lelkes és aranyos lány, csak mi vagyunk az első erasmusosai akiket pátyolgatnia kell, kezdetbe ezért nem volt épp a helyzet magaslatán. Elvitt a Petrovhoz is, már régóta szerettem volna közelebbről megismerkedni Brno legszebb, legfenségesebb építményével. Már a vonatból kiszúrtam, mert ahogy begördültünk az állomásra, kb. ez volt az első dolog, ami megragadta a figyelmemet, és akkor eldöntöttem, hogy nekem egyszer fel kell másznom oda. Most kívül-belül megcsodálhattam őnagyságát, (egyébként Szt. Pál & Szt. Péter katedrálisa, de mindenki csak Petrovnak „becézi”, tényleg gyönyörű. Bent nem lehetett fotózni, viszont fel lehet mászni a toronyba (majd egyszer, ha nem lesz sarkvidéki az időjárás), ahonnan csodás panoráma tárulhat az ember szeme elé.

 

Ezután úgy döntöttünk, hanyagoljuk a városnézést, és inkább beülünk melegedni egy teaházba – Brno-ban ez lehet a legnagyobb, és mint a neve is mutatja, igen kellemes hely. Martina nem az nagy party-arc, ő is inkább ücsörögni, beszélgetni szeret, és meglepően nyitott, barátságos, szókimondó leányzó, úgyhogy jó három órát elücsörögtünk ott. Él-hal a vízipipáért is, úgyhogy azt is rendeltünk, így Aino is kipróbálhatta, otthon ugyan is még nem volt szerencséje hozzá. 

A vasárnapot aztán itthon töltöttük, megpróbáltunk mosni is, több-kevesebb sikerrel. Minden szinten egy mosógép van, és a portán kell elkérni a kulcsot hozzá. A portán pedig nem és nem beszélnek angolul. Azt a szót, hogy „laundry” [mosoda] még épp megértik, a továbbiakban "international communication"-t kell alkalmazni, azaz mutogatni. Sikeresen kibéreltük 2 órára 20 koronáért az egyik mosógépet, ám a neheze csak ezután következett: találd meg a megfelelő programot a cseh nyelvű használati utasításon! Taláromra választottunk egyet, ami elméletileg másfél óra lett volna. Aztán, mikor másfél óra múlva visszamentünk, a program még vígan pörgött, semmit nem mozdult előre a dolog. Így aztán ott topogtunk mellette, még le nem járt, de akkor meg már túlléptük a 2 órát. Szerencsére a portásnéni nem kért el több pénzt, csak legyintett, mikor visszavittem neki a kulcsot. Eléggé mellbe vágott az eső szembesülés a kommunikációs nehézségekkel, mivel az elmúlt két hétben mindenki beszélt angolul, akivel dolgom akadt, a Vinarskában a recepción is megértettek minket. Itt ez úgy látszik, nem lesz ilyen egyszerű…

Na, de hogy kerek legyen a történet, el kell mesélnem a nagy péntek-esti Goodbye Party-t is, no meg előtte a vizsga izgalmait! Csütörtökön este otthon aztán még gyűrtük egy kicsit a dolgot Noora szobájában, én bírtam a legtovább, ők már rég feladták és rajzfilmzenéket keresgettek a Youtube-on, mikor én még bőven az igeragozás rejtelmeit bújtam. Ment is a dolog, nem mondom, hogy úgy, mint a karikacsapás, de szépen kitöltöttem a tesztet. Tényleg nem volt vészes, és csak azt kérdezték, amit valóban megtanítottak, olyan feladatokat, amiket jól begyakoroltunk, úgyhogy tényleg korrektül működött a dolog. Az írásbeli tesztet meglepően könnyűnek ítéltem meg, nagyjából mindent tudtam, bár abban nem voltam egészen biztos, hogy a helyesírásom láttán nem fakadnak-e sírva a tanárok. Aztán következett a szóbeli rész, előre beosztottak minket párosával, nekem legnagyobb riadalmamra az egyik lengyel, Magda jutott. A két lengyel lány egyike, akik állandó jelleggel együtt jártak mindenhová, és nem igen barátkoztak senkivel a csoportból. Ráadásul ők voltak a „pengék” a csoportban, sokszor már idegesített is, hogy mindent tudnak, és miattuk a tanárok is azt gondolták, hogy ez az egész csoportra igaz. Velünk, az A-groupban voltak végig, nekik köszönhettük többek között azt is, hogy mi lettünk a haladó-csapat. Pedig amúgy nem lettek volna ellenszenvesek, de zavaró volt, egyszerűen nem voltak képesek erőt venni magukon és angolul szólni az emberekhez.

Ennek ellenére, most Magda rögtön odaült mellém, hogy gyakoroljunk, mert nem mi voltunk az első páros. Alaposan be is gyakoroltunk mindent, főleg az éttermes szituációt, meg meghallgattuk egymás monológjait is a családról, kedvtelésekről…stb. Aztán nem kihúztuk az éttermes dialógust?! Innentől kezdve már nem aggódtam annyira.

Eva és Maria voltak a vizsgáztatók, és mindketten nagyon kedvesek voltak, még a az a mindig türelmetlen perszóna is. Kikaptam a „legjobb barát/barátnő bemutatását”, aztán rendben előadtuk az éttermes párbeszédet is. Összességében gratuláltam magamnak, úgy éreztem, várakozáson felül teljesítettem, ahhoz képest, hogy előző este még kavartam-kevertem mindent.

Délután nekiálltunk csomagolni, mondanom se kell, ami Magyarországon még remekül befért a bőröndbe, az most az Istennek nem akart elrendeződni, egy könyvet vettem csak magamnak a két hét alatt, ami se méretre, se súlyra nem lehetett akkora plusz. Picit el is szomorodtam megint, hogy itt kell hagyni a Vinarskát, meg ezt az egész jó kis csapatot, de hát ez van…

A nagy Goodbye Partyra délután 5-kor került sor a Restaurace Baroko-ban - hangulatos, és elég nagy pince-étterem a központban. A finn lányokkal háromnegyedre érünk oda, természetesen híre-hamva se volt még senkinek, de ezt mondjuk már megszokhattunk volna, az órákat se kezdték soha pontosan, meg úgy egyáltalán semmit se… De aztán szállingózni kezdtek az emberek, megérkezett a tanári delegáció is. Volt külön termünk is egy jó hosszú asztallal, az ajándékokat meg oldalra pakoltuk egy halomba. Megrendeltük az italokat, a kaját már előző nap kiválasztottuk a menüről, így előre el tudták készíteni, és volt rá esély, hogy nem halunk éhen, még mind a harminc tálat ki nem hordják nekünk. Eva mondott pár kedves szót, és megköszönte mindenkinek a többé-kevésbé lelkes részvételt a kurzuson, majd elkezdte kiosztani az okleveleket, egyenként szólítva mindenkit. Ezen utólag a finn lányok föl is voltak háborodva: mi az, hogy nyilvánosan kihirdetik az eredményt, hogy ez náluk névtelenül megy, meg így meg úgy… Hát nem tudom, miért kell ezen nyavalyogni, semmi szégyellni valója nem volt a csapatnak, nekik különösen nem, mind jó eredménnyel átmentek a teszten. Én is roppant büszke voltam magamra, B-t kaptam, ami a második legjobb osztályzat ám! :-)

 

Egy finn srác nem ment át egyedül, de ő is csak azért, mert mint utóbb kiderült, kihagyott egy feladatot… Volt két kép, amiről írni kellett három-három mondatot, ő meg valamiért azt hitte, csak dísznek tették oda a fotókat, vagy mi a szösz...?

A vacsi jó hangulatban folyt, mindenki felszabadultan csacsogott, miután megnyugodott az eredménye felől, kivéve szegény Markust, ő neki nem volt annyira rózsás kedve. 

A tanárok viszont furák voltak, az asztal másik végébe szeparálódtak, volt köztünk kb. három üres hely, és nem is beszélgettek velünk túl sokat. A kaja egész jó volt, csak kevés. Ez a spenótos csirke jól nézett ki, de korántsem volt annyira laktató, mint amilyennek a képen tűnik. 

Ráadásul külön kellett hozzá köretet rendelni. A grillezett zöldség jól hangzott az étlapon, ám amikor kihozták azt a pár szeletke paprikát, padlizsánt meg paradicsomot, kissé csalódott voltam. Ez a spórolás szokatlan a csehektől, eddig minden étteremben, meg a menzán is jókora adagokat adtak, itt meg kb. fele akkorát. Ja, és teszem hozzá, az árak láttán mindenkinek felszaladt a szemöldöke. Valószínűleg az egyik legdrágább helyre sikerült leszervezni ezt a bulit, ami szerintem kevésbé korrekt annak tükrében, hogy az tömény-édes Martinin kívül, amivel koccintottunk, minden mást nekünk kellett állni. Eva tréfásan meg is jegyezte, mikor a pincérek megjelentek az itallal, hogy „ez itt az EU ajándéka”. Ezúton szeretném is megragadni az alkalmat, hogy köszönetet mondjak nekik az ingyen piáért! :D

Az egésznek talán az ajándékozásos része volt a legviccesebb, Eva kikereste mindenki csomagját (nem volt olyan könnyű, mert többen elfelejtették ráírni a megajándékozott nevét). Egy-két ajándék kifejezetten bolondos agyszülemény volt, mint pl. amit Aino kapott Kaantól: egy kis plüss-izét, amit, ha a hasán megnyomnak, idióta, fülsértő, rihegő-röhögő hangot hallat.  

 

De mi nagyon jól szórakoztunk rajta, egész este dajkáltuk, nyomogattuk. Kaanukki – mert ez lett a neve - roppant nagy népszerűségnek örvendett az asztalszomszédok körében is.

Később róla is kiderült, nagy sörimádó ám...

A többség egészen okosan és ötletesen oldotta meg az ajándékozást, főleg a szerencsésebbek, akik olyat kaptak, akit jobban ismertek, de úgy láttam, Michela is odavolt a kalapért, amit kapott, egész este a fején láttam. Később oda is jött, hogy megköszönje, valahogy kideríttette, hogy tőlem származik a meglepetés. Chirs német repülő-modellt kapott, roppantmód hozzáillő, rózsás kis-tasakban…

Az én „titkos barátom” kevésbé volt kreatív: „csak” egy tábla csokit kaptam tőle. Gyanítom, hogy az egyik lengyel lány lehetett, ugyan is ők nem vetek részt a vacsorán, mert péntek délután indult vissza a vonatuk. Nem is különösebben finom, inkább fura, kicsit olyan „retró-csoki”, van benne valami gyümölcs, talán meggydarabkák, meg zselédarabok, és földimogyoró. De azért biztos el fog fogyni, efelől nincs kétségem. 

 /Ott vagyok én is a képeken, csak nagyon hátul. Házi feladat: tessék megkeresni! ;-)/

Meglepő módon éhesek maradtunk a vacsi után, ilyen a két hét alatt egyszer se fordult elő velünk. Leginkább desszertet szerettünk volna enni, de a kínálattal meg az árakkal nem voltunk annyira kibékülve, így aztán fizettünk, és Aino, Noora, Karolina illetve csekélységem felkerekedett, hogy felderítse a lehetőségeket. Sajnos, a közeli palacsintás hely, amit odafelé kinéztünk, már zárva volt este fél nyolckor, úgyhogy végül a plázában kötöttünk ki, és ezt fogyasztottuk nagy lelkesedéssel, az este méltó megkoronázásaként:

 

Amilyen kellemesen éreztem magam a búcsúvacsorán, számomra olyan lapos és idegesítő volt a Goobye Party további része. Miután visszaérkeztünk a koliba, mindenki nekiállt készülődni, és megbeszéltük, hogy Poppy szobájában találkozunk tízkor, ahol majd eldöntjük, mi legyen. Jó lett volna elmenni valahová együtt, még azt a nyavalyás Two Faces-t se bántam volna. Csak mentünk volna végre valahová! Mert úgy tűnt, a többség igen jól elvan azzal, hogy a szobában dekkolunk, egyre kényelmetlenebbül, ahogy sorra érkeztek az emberek, és nem igen mutatta senki a leghalványabb jelét sem annak, hogy egyszer valamikor mozduljon valamerre.

Aztán Ezgi kiderítette, hogy itt a koliban is van valami buli, menjünk le a party-szobába. Hát lementünk. Odalent vágni lehetett a füstöt, és olyan fülsiketítő volt a zene, hogy még azt se hallottam, aki közvetlenül mellettem állt. Ez alapból idegesít, így nem lehet beszélgetni, gyakorlatilag semmit nem lehet csinálni. A buli meg abból állt, hogy az itteni erasmusosok odalent ittak és kártyáztak, mi már nagyon be se fértünk volna közéjük, annyira azért nem volt nagy a terem. Mondogattam a lányoknak, hogy menjünk vissza a mi szobánkba, és várjuk ki ott, mi lesz, mert ez elviselhetetlen, de ők elég passzívak voltak. Közben szétszéledt a mi csapatunk is, én meg kezdtem egyre mérgesebb lenni, hogy mi a francért nem tudunk együtt elmenni valahová, nem is ismerjük a többieket, nem is a mi társaságunk. Ez a mi búcsú bulink, most vagyunk együtt utoljára, és azzal akarjuk tölteni az időt, hogy a szobában ücsörgünk, meg a koli-folyosón lézengünk fel-alá… Ekkor már fél egy elmúlt, és komolyan azon kezdtem gondolkodni, hogy elmegyek aludni. Amúgy is fáradt voltam, és tudtam, hogy a másnap se egy séta galopp a költözéssel, pakolással.

Aztán csodák csodájára egyszer csak zúdulni kezdett a nép, hogy menjünk, érjük el a buszt (óránként egy jár ugyan is) és irány a Two Faces.  A lobby-ban gyülekeztünk, senki nem volt már szomjas, én se, de a kedvem nem lett jobb. Az se vidított fel túlzottan, amikor Ezgi nekem támadt rúzzsal és pirosítóval, hogy olyan sápadt vagyok, meg miért nem sminkelem magam jobban. Sajnos nem voltam elég gyors, így kiélhette sminkmesteri hajlamit. Aztán Noorát vette célba – ő aztán végképp nem a „nőcis” leányzó, szigorúan csak fekete feketével, bő gatya és kapucnis pulcsi jégkorong csapatok emblémájával díszítve – ez az ő mindennapi ruhatára. Érthető módon ő se lelkesedett a rúzsért meg az arcpírért. Ezgit azonban nem lehetett leállítani, jobb híján Ervint kezdte el üldözni, de ekkor szerencsére elindultunk a buszmegálló felé.

Azt, hogy éjszakai buszsofőrnek lenni a leghálátlanabb foglalkozások egyike, már a budapesti élményeim alapján is leszűrtem, de itt, Brnoban se vállalnék ilyen munkát, az egyszer biztos. El lehet képzelni a jelenetet, amint több tucat, kevésbé beszámítható állapotban lévő, hatszáz féle nyelven ordítozó huszonéves elárasztja az addig tök üres és csendes járművet. Alig fértünk fel. Szerencsére közel a központ, csak pár megálló erejéig boldogítottuk a többi utast, a Two Faces előtt mindenki lezúdult a megállóba. Bejutni se volt egyszerű, kicsi a hely, a biztonsági őr csak akkor enged be, ha valakik távoznak. Aztán külön macera leadni a kabátot is. A mai napig nem tudom, hogy nem hagytam még el semmit ott, még egy fél pár kesztyűt se.

A zene most se volt a kedvencem, de megjárta. Iszogattunk, táncikáltunk, a fiúk közül többen járták a szokásos „diszkócsárdást”, már amennyire volt helyük. Aino-val megint ismerkedni akart egy osztrák. Ja, talán elfelejtettem még az előző buli kapcsán, hogy ott is letámadta egy arab külsejű, Ausztriából ideszabadult, kockás sálas fazon, aki fél fejjel alacsonyabb volt nála. Ezt a mostanit szimpatikusabbak találta, el is tűnt vele egy időre. Chrisszel és Markusszal nyomattuk a táncparketten, (nem, amúgy egyikünk se szeret táncolni, ezt a német sráccal még a búcsúvacsin megvitattuk), nevettem is rajtuk rendesen, ők is saját magukon. Végül is, megfelelő mennyiségű sörrel bármi szórakoztató lehet. Noora többnyire a parkett szélén ácsorog, és onnan figyel minket lesújtó pillantással. Az első buliban azt hittem, nem érzi jól magát velünk, de aztán megmagyarázta, hogy ő nem szeret táncolni, de jó nézni minket. Ám legyen!

Közben szemtanúi voltunk Poppy és az egyik finn csávó röpke románcának, Ezgi úgy pörgött, mint még soha eddig, és egy másik finn fiú, akiről eddig azt gondoltuk, hogy híján van a beszéd képességének, egyszer csak megjelent egy vödörrel meg egy pezsgősüveggel, és mindenkit körbekínált. Ehhez tudni kell, hogy ő volt az, aki az egész két hét alatt egyedül volt minden szünetben, belebújva a telefonjába, és még a többi finn is ki volt rá akadva, hogy mennyire antiszoc. Na most nem volt az. Még az elő-partyn, Poppy szobájában mellém ült, és előadta, hogy ő hogy, s mint lakik itt Brnoban, mit tanul…stb. Hát az állam leesett a csodálkozástól: neked tényleg van hangod???? Igaz, az angolja nem túl jó, lehet, ez is gátolta az ismerkedésben. Most mindenesetre levetkezte a gátlásait.

Azt hiszem, olyan hajnali öt óra felé sikerült hazakeveredni. Így utólag egész jól éreztem magam, ahhoz képest, hogy milyen nehezen indult be az este. Reggel aztán érzékeny búcsút vettünk a Vinarskától, és, ahogy azt az elején elmeséltem, kicsit viszontagságos úton, de szerencsésen eljutottunk új otthonunkba, a Mendel Egyetem Jon Amos kollégiumába.

Csütörtök este pakolászás közben még készült rólam egy búcsúkép a csodálatos konyhánkban. Ne kérdezzétek, fogalmam sincs, minek örültem ennyire...