Másnap ennek a nagy tanulásnak semmi eredményét nem
láttam. Ennek ellenére átmentem a teszten, C-vel, ami annyira nem is rossz
eredmény. Meglepően gyorsan kijavították, így délután már mindenki nyugodtabb
szívvel vehetett részt az aznapi programon.
A Špilberk vár szerény véleményem szerint nem tartozik a
város legszebb látnivalói közé, habár éjszakai kivilágításban valóban impozáns
látványt nyújt. Belülről azonban kevésbé szórakoztató. Leginkább a kilátás
miatt érdemes oda fölzarándokolni, és körbenézni, ám sajnos, mint már
említettem, az időjárás nem sokat enged látni Brno szépségéből…
Meg kellett várni a csapat azon felét, akik, bérletük nem
lévén, gyalog közelítették meg a helyszínt, így közben volt alkalmam lőni
néhány képet is:
Először nem értettük, mint keres itt egy francia ipse,
szobra, de mint, megtudtuk, ő szervezte meg a város védelmét a svéd támadások
ellen a harmincéves háború alatt.
Ezután bezsúfolódtunk az előtérbe, ahol a jegypénztárak
voltak. Itt készülhetett el az első csapat-fotóm is. Javier (legmagasabb, leghátul) rögtön lelkesen
elkezdett integetni, és Chris is nekiállt pózolni, másoknak nem igen tűnt fel
Paparazzi - tevékenységem.
A Špilberk vár alapjait a 13 század második felében rakták
le, azóta számos átalakításon átesett, attól függően, éppen milyen célra
szolgált. A 17. századtól kezdve vált igazán katonai létesítménnyé, II József
korától kezdve pedig a legveszedelmesebb gonosztevők, illetve a Habsburg uralom
ellenlábasainak börtönéül szolgált. Az utóbbiakat némileg „komfortosabb”
körülmények között, a felső szinteken szállásolták el, még a kazamatákba a
közönséges bűnözők: gyilkosok, tolvajok, gyújtogatók kerültek. 1855-ben, Ferenc
József császár uralma alatt aztán kivonták a forgalomból. A kazamatákhoz számos
rémmese és legenda fűződik, ezeket az idegenvezetőnk feltűnő élvezettel adta
elő nekünk. Volt például állítólag egy csatorna, tele kiéheztetett
patkányokkal, akiknek időnként egy-egy elítéltet „szolgáltak föl” vacsora
gyanánt… Konkrét bizonyítékot nem találtak rá persze…
Maga a börtön-túra nem volt valami izgalmas, ráadásul
rohamtempóban kellett végigvergődni rajta. Komolyan attól tartottam, hogyha
leállok fotózni meg bámészkodni, akkor bizony elvesztem a csapatot. Bár, nem
volt túlságosan sok érdekesség, a szokásos dolgok: viaszbábuk korhű ruhában, melyek
a rabok életvitelét voltak hivatottak bemutatni a közönségnek, kínzókamra, meg
hasonlók. Jobbára, sötét, alacsony folyosókon kavarogtunk, onnan nyíltak a
cellák, melyeket stílusosan berendeztek a látogatók számára.
Az egyik „lakó” épp
magányosan vacsorázgatott, amikor bekukkantottunk hozzá:
Ezt a komoly fickót
a papirossal az asztalán nem akartuk túl sokáig zargatni…
Aztán egyik szárnyból a másikba menet készítettem néhány
kinti képet is:
Hmmm… nem épp a
legkényelmesebb alvópozíció, az már biztos…
Valószínűleg ő sem
élvezte túlságosan a Špilberk vár vendégszeretetét…
Aztán kint bevártuk egymást, de már igen erősen
sötétedett, úgyhogy nemigen gyönyörködhettünk a város panorámájában.
Innentől szabad-program volt, körbe lehetett sétálni,
nézelődni, ötkor már zártak, úgyhogy alapból nem sok időnk volt, mivel jóval fél négy
után kezdtük a programot. Emlékszem, Ritáva, Maiaval meg Chris-szel lemaradtunk
fotózkodni, bámészkodni. Aztán egyszerre csak azon kaptuk magunkat, hogy a
csapat sehol, a tanárunk, Eva szintén felszívódott, és nagyjából tíz percünk
van, ha nem akarunk mi is a Špilberk foglyaivá válni. Kissé elkedvetlenített a
dolog, picit meg is ijedtem, pedig az elején még azon poénkodtunk az észt
lánnyal meg a spanyolokkal, hogy milyen ideális hely ez a horrorfilmhez: egykor
börtönként szolgáló erőd, földalatti kazamaták, rémmesék, rohamosan sötétedik,
és egyesek eltünedeznek a csapatból…
Szerencsére nem volt ennyire aggasztó a helyzet, hamar
megtaláltuk a kijáratot, és felhívtam Ainot, hogyha lehet, valahol ugyan
várjanak már be bennünket. Azért picit rosszul esett, hogy otthagytak minket,
mint eb a kakit, meg aztán elég fura, hogy Evára vagyunk bízva, de távozáskor
meg se nézi, hogy megvan-e mindenkit, ok, hogy felnőttek vagyunk, de
valamennyire mégiscsak ő felel értünk. Egyébként ez az „otthagyjuk egymást a
francba” – mentalitás úgy általában jellemző a csapatra, órák után is, meg
szünetekben mindenki szétspriccel, vagy egyedül, vagy a maga kis társaságával, elég
fura, hogy ennyire nem törődünk egymással.
Hogy kiheverjük a „megpróbáltatásokat”, Aino, Chris,
Noora, Ines és jómagam a közeli, barátságos kis étterem felé vettük az irányt, és
hamarosan feledtünk a hideget, meg az egyéb kellemetlenségeket… ;-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése