International Student Bal, valamint egy átlagos ersamusos hét

A hétfők itt is ugyanolyanok, mit otthon: nehezen indulnak. Reggel nem fértünk föl a trolira, pedig szaladtunk, hogy elérjük, de hát itt is az a szokás, hogy mindenki megáll az ajtóban, és egyetlen centit nem mozdulna beljebb, nehogy véletlenül az odalent toporgó többi utas felférjen. Persze tele van kollégistákkal, mindenki lusta lesétálni azt a két megállót, amit  mondjuk valahol meg tudok érteni, mert egy zajos, koszos, unalmas főút mentén kell végighaladni, hogy elérjük az egyetemet. Igen bosszús lettem, de nem volt mit tenni, hát gyalogoltunk. Hétfőnként az A-épület legtetején van az óra, a lift persze nem működik. A terem 9 óra előtt 3 perccel szokás szerint üres, a bácsi akkor kezdi kicsomagolni a projektort. Aztán negyed 10-ig befut mindenki, mint kiderült, bővül a csapat, páran még felvették a tárgyat, úgyhogy nem lesz elég a kisterem, a későn érkezettek szanaszét ülnek. Az óra uncsi, szántőföldi növények nyavalyái ismét, ráadásul a bácsi állandóan rám szól, hogy ne jegyzeteljek már, mert úgyis odaadja a diákat. Ó, hát én kérek elnézést! 

Ezután bambulok, ha nem jegyzetelek, akkor számomra veszett fejsze nyele az egész foglalkozás, mert nem tudok koncentrálni a bácsika vontatott hangjára, és a fonnyadt-szottyadt babok és burgonyák képei se dobnak fel túlzottan. Fél 11 előtt szabadultunk, aztán bevártam Ainot a könyvtárban, mert ebéd után meg akartuk nézni az orchidea kiállítást az arborétumban, aminek a plakátját reggel kiszúrtuk a bejáratnál, hogy legalább csináljunk már valami értelmeset a mai nap folyamán. Tényleg csoda szép volt, egy igen jelképes, 30 koronás belépőért ismét hódolhattam a szakmai megszállottságomnak. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Van még több is, de hát akkor sose érnék a végére. Meg hát egy része facebookon is fönt van.

A "Hétfő" életérzés megkoronázásaként elhagytam a csizmám sarkát, ugyan is visszafelé is futnom kellett a trolihoz (úgy látszik, a sofőrök eltökélt szándéka, hogy sportosabb életvitelre szoktassanak), és ahogy leszálltam, éreztem, hogy furán kopog a jobb lábam. Nagyszerű. Még az a szerencse, hogy a TESCO-ban láttam egy "cipész - kulcsmásoló - megmindenegyéb" műhelyet, majd oda elzarándokolok vele. Az más kérdés, hogy fogom megértetni magam az ipsével, de hát szeretjük a kihívásokat. 

Ha már a sportos életvitelnél tartunk, igen is, elhatároztam, hogy fogok én itt valami alkotni, mert nagyon kezdek eltunyulni, így, hogy nincs egy rendes napi ritmus, hajlamos vagyok rá. Mint kiderült, egészen sok mozgási lehetőséget kínál nekünk az egyetem, 28 óra ingyenes sport 0 kreditért nem is olyan rossz. Csak hát a kurzusok nagy része már betelt, mivel múlt héten kezdődött a suli. Erről meg persze senki nem szólt, mindig csak buli-hegyek, pre-party őrületek, ivászat, de az, hogy úgy egyébként lehet sportolni is az kit érdekel? Nagy örömömre láttam, hogy úszni is lehet, még jó is lett volna az időpont, hely is volt, be is regisztráltam. Múlthéten csütörtökön lett volna, nagyon el is szántam magam, rá is készültem, hogy de jó lesz újra úszni egyet. Aztán az aznap reggeli órám úgy kezdődött, hogy a tanár közölte, dupla órákat fogunk tartani, úgyhogy az pont telibe kapta az úszás időpontját is. 

Így, hogy ez a tervem átmenetileg füstbe ment, találnom kellett valami más altrenatívát. Még ebéd előtt összefutottam a lett lányokkal, ők mondták, hogy van egy fitness center a villamosmegállóban (komolyan nem tűnt fel eddig, hogy az az épület erre szolgál), és ők mennek BUSU-edzésre (fogalmam nem volt mi az, de elmagyarázták - félbevágott gumilabda-szerű izén kell ugrálni, meg egyensúlyozni), na gondoltam, próbáljuk ki! Este elmentem velük, meg a francia lánnyal, Mathilde-al, pedig úgy alapból nem lelkesedem a fitness centerekért, de annyira kedvesen invitáltak, hát gondoltam, miért ne?

Az első szentül meg voltam győződve róla, hogy nem fogom túlélni a dolgot. Szerintem az óra után az én izzadságommal mosták föl a padlót a teremben. De aztán a végére jobb lett, főleg, hogy az utolsó 20 perc már lazításból áll, és egyébként az edzőnő is tök kedves mindenkivel, nem szadista állat, és még angolul is tud. Az is tetszett, hogy aki akart, megállhatott pihenni, amikor jól esett. Úgyhogy még az is lehet, rendszert csinálok ebből, mert végső soron nem éreztem rosszul magam, és nem én voltam ez egyetlen, aki nem volt mindig a helyzet magaslatán. :D

Kedden a cseh nyelvórán a tanár kiakadt egy csöppet, szerintem nehezen tolerálja a notórius későket, még akkor is, ha olyan szépen mosolyognak rá, mint a mi görög, meg mexikói csoporttársaink. Amúgy én kedvelem a stílusát, nem egy tötyögős nőci, szerencsére elég jól pörög az óra, és gyorsan haladunk. Persze ez még így is túl könnyű nekem az EILC-hez viszonyítva, de egyáltalán nem unom magam, és legalább jól az eszembe vések mindent, és kitöltöm a hézagokat, mert az intenzív tanfolyamból már rengeteget felejtettem. 

Szerdán nyakunkba vettük Aino-val a TESCO-t, nekem főleg a cipész kellett, neki meg táska a báli ruhájához. Csütörtökön International Student Bal, nem nézhet ki akárhogyan az ember. A cipésszel amúgy semmilyen kommunikációs nehézségem nem akadt, ránézett a "roncsra" és rögtön levágta, hogy mi a problé,ma, hümmögött egy sort, aztán bepötyögte a pénztárgépe, hogy 160 korona lesz, ("Mennyiiii?"), adott egy sorszámot, és mondta, hogy holnapra kész lesz. Annyira büszke voltam magamra, hogy ezt megétettem! :D

A táska vásárlás már nem volt ennyire egyszerű, Aino ízlését igencsak nehéz kielégíteni. Mondjuk gondban is van, mert a hát egy élénk narancssárga ruhához bizony elég nehéz táskát találni, ráadásul olyat akart persze, amit amúgy magában is lehet hordani - tehát nem a pici, pénztárca nagyságú láncos retikült. Az egyik túl kicsi, a másik túl nagy, a harmadiknak az ára nem szép...stb...stb. Elég jámbor természetű vagyok, de a végén már nekem is sok volt. Aztán mikor végre talált egyet, ami tetszett volna neki, akkor meg jött, hogy "de tényleg szükségem van erre, van-e nekem ilyenem otthon???" - kezdetű félórás hezitálás. Végül meggyőztem, hogy vegye csak meg, mert itt és most mindenképpen szüksége lesz rá, és a másik kis fekete retikülje amúgy foszladozik már. Helyes kis tatyó amúgy, és az ára se volt rossz, én is megvettem volna a helyében. 

Este lementünk a Green-be, mert a török lányok hívtak már hétfőn is, és nem akartam visszautasítani. Minden alkalmat meg kell ragadni a barátkozásra! Aranyosak amúgy, tök közvetlenek, és nem az van, mint egy csomó más nemzettel: hogyha sokan vannak, akkor is igyekeznek angolul beszélni, még rá is szóltak a fiúkra, amikor át akartak váltani törökre. Tugce, az egyikük panaszkodott a cseh szobatársára, hogy nagyon visszahúzódó, és nem beszél vele túl sokat. Ezzel nincs egyedül, mert nálunk is ez a helyzet Romanával, a köszönésen kívül nagyon nem kommunikál velünk, és sokszor az az érzésem, hogy zavarjuk őt. Kedd este kettesben voltunk, és már nagyon kínos volt nekem, hogy nem beszélgetünk, elkezdtem neki szövegelni, hogy voltam sportolni meg ilyenek, és amúgy milyen volt neki a hétvége, ja meg hogy jó lenne tudni, hol lehet porszívót kérni, mert elég nagy a kosz és szeretnék kitakarítani...stb...stb.Válaszolgatott persze, meg kedvesen mosolyog mindig, de továbbra se túl bőbeszédű. Nem tudom, hogy ennyire fél megszólalni angolul, vagy csak ennyire nem érdekli a két külföldi, akit a nyakába kapott. 

Éjfélig maradtunk, aztán a többség nekivágott az éjszakának, mi meg hazaindultunk. Szerda hivatalosan is buli-nap, nekem viszont órám van csütörtökön reggel 8-tól. Bulizni amúgy is bármikor lehet itt, "every day is a party day" - ez a mottója a legtöbb erasmusosnak. Reggel ismét üres terem fogadott, nem is lepődtem meg. Akkor kezdtem csak magam rosszul érezni, amikor húsz perc elteltével is csak ketten ültünk a teremben egy pici olasz sráccal. Nézett is nagyokat a tanár, hogy hol a többi, de hát csak ráztuk a fejünket és zavartan pillantgattunk egymásra. Kis csoportos foglalkozás volt tehát aznap reggel. A hapsi, becsületére legyen mondva, ennek ellenére teljesen normális órát tartott, csak a gyakorlatot kurtította meg, mondván, hogy a számolási feladatot szeretné majd a többiek jelenlétében elmagyarázni.

Csütörtökön hosszú napom van, 5ig vagyok, ráadásul a növénynemesítés tanár képtelen volt betartani a saját órarendjét, 3-kor kezdődött az óra, négy óra 20 perckor tartottunk egy negyedórás szünetet és 5 után 10 perccel engedett el. Úgy, hogy fél nyolckor volt a találka a lobby-ban, de előtte még várt rám mindenféle jóság, kezdve a hajmosás- és vasalástól az evésen át a sminkelésig... De, mind a ketten készen lettünk!

A Semilasso egy amolyan művelődési-ház/rendezvényközpont féleség, nagy nagy térrel, színpaddal, büfével, ruhatárral. Egész szépen berendezték, mikor megérkeztünk, már szólt a zene. Fényképezkedni is lehetett, akár sztárok, úgy pózolhattunk... :D

Voltak asztalok is, hát Darjával, Ainoval, Desivel, a bolgár lánnyal,  és Kathrinnel, a német csajjal letelepedtünk az egyikhez. Legnagyobb örömre kisvártatva megpillantottam volt EILC-s csoporttársainkat is: ott volt Chris, Ezgi és Kaan, rögtön odajöttek ők is hozzánk. Kiderült, a múltkor történt némi félreértés, ugyan is a törökök másokkal találkoztak volna aznap este, azért nem tudtak jönni végül a Pegasba. Mondjuk nem értem, akkor Ezgi miért írta biztosra, hogy jönnek, de most már aztán tényleg édes mindegy. Örültünk egymásnak, az est további részében is főleg velük lógtunk. Ahogy ott ücsörögtünk békésen, egyszer csak felbukkant három cseh leányzó, és elkezdtek nagyon csúnyán nézni ránk, meg állították, hogy ők azokat a helyeket foglalják másoknak (három félig üres pohár árválkodott az asztal másik végében, meg egy db kabát az egyik széken). Aztán, mikor látták hogy nem áll szándékunkban odébbállni, nagy durcásan leültek és vágták a pofákat ránk. Úgy, hogy közbe meg még volt pár szabad szék az ő térfelükön. Én nem nagyon zavartattam magam, Chrisszel és Ainoval beszélgettem, nem érdekelt, mit susmorognak meg mutogatnak, én is kifizettem a belépőjegyet, ahogy ők, és nem volt kint a "Foglalt" tábla, szóval erről ennyit.

Volt táncbemutató is: a két cseh diák lépett fel (bár sajnos nem nagyon látszik a képeken, mennyire ügyesek voltak), aki bennünket próbált - inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel - az elmúlt két vasárnapon alap-tánclépésekre tanítani. Nagy sikert arattak, nagyon aranyosak amúgy, nekem más a táncórákon is szimpatikusak voltak, mert mindig jó hangulatot teremtettek. Persze valószínűleg soha nem leszünk olyan profik, mint ők...

 

 

Egyébként nagyon tetszett az egész program úgy ahogy volt: élő zene, teljesen normális kihangosítással, és még az énekesnek is jó hangja volt. Az elmúlt két hét során megszerzett "tánctudásunknak" egyébként nem sok hasznát vettük.  Persze játszottak az elején "klasszikusabb" számokat, meg sokszor ment a lassúzós nóta, ami persze leginkább a pároknak kedvezett, de összességében remekül szórakoztunk. Végigtáncoltuk az egész estét. A cipőm meg, amit itt vettem, meglepően kényelmes, ahhoz képest, hogy magassarkú! 

Vettünk tombolát is, bár én még soha semmit nem nyertem ilyen módon. De - egyszer mindent el kell kezdeni - ezúttal szerencsém volt: páros jegy a Moravské Galerie-be! Mondjuk, a sokan fitymálva legyintettek, mikor eldicsekedtem vele, de én akkor is örültem neki. Darja színház jegyet nyert, mondjuk csehül van a darab, úgyhogy annyira nem megy vele sokra. Itt egyébként úgy működött a rendszer, hogy kiragasztották a falra, melyik számhoz melyik nyeremény tartozik. Elég hülyén oldották meg, mert még véletlenül sem volt sorba rakva, félóráig kellett keresgélni, mire megtaláltam magamat. 

Éjfél után a zenekart leváltotta egy DJ, aki viszont egész jó, táncolható zenét nyomatott, úgyhogy végül egészen zárásig, hajnal fél négyig maradtunk. Akkor már nem ítéltem meg olyan kényelmesnek a cipőt, de szerencsére vittem magammal váltást, úgyhogy nem kellett sántikálnom hazafelé. Tényleg nagyon jól éreztük magunkat, ez volt az eddigi legjobb erasmusos buli itt: nagyon jól összeválogatták a zenét, a helyszínt, gondoskodtak a hangulatról. Több ilyen kéne, mert amúgy ezeknek a "menjünk a Greenbe meg a Two Faces-be"-jellegű kiruccanások annyira jellegtelenek és üresek, mindig ugyan az a menetrendjük. Itt le lehetett üli normálisan beszélgetni, élvezhető zene volt, mindenki csinosan festett, (tényleg komolyan vettük a dress-kódot, a lányok szép ruhákban pompáztak, a fiúknál is az ing-nyakkendő volt a minimum.) Nekem kicsit szalagavató-bál érzetem volt, főleg az elején, amikor a zenekar a Jóbarátok főcímdalát, meg hasonlókat játszott. A csoporttársakkal végig hülyéskedtük az egészet, félidőben leesett, hogy Christ igazán bemutathatnám a mi németjeinknek, úgyhogy talált magának honfitársakat (ahova ő jár, ott nagyon nincs több), Ainonak meg lett egy olasz udvarlója, a pici srác az én reggeli órámról. :-) El is tűntek teljesen, csak a végén, mikor már indultunk haza, akkor bukkantam rájuk ismét. 

Ahhoz képest, hogy aznap még kedvem se volt az egészhez (utálok készülődni, sminkelni, kicsípni magam, és a magassarkú se tartozik a kedvenc viseleteim közé), az este folyamán végig remek volt a hangulatom. Kár is lett volna kihagyni!