Szóval Prága. Hát igen, lassan két hónap után, hogy úgy mondjam, már "illett" ellátogatni a csehek fővárosába is, pláne, hogy az EILC kurzusból két finn lány is ott tanul, és már annyiszor invitáltak, így hát múlthét közepe táján eldöntöttük, hogy megyünk. Emiatt kissé "utolsó pillanatos" szervezés volt, főleg a szállás tekintetében, de sikerült találnunk egy hostelt, ahol még volt szabad háromágyas szoba. Darjával és Ainoval vágtunk neki ugyanis, mert ilyen szűkös szervezési idő alatt nem nagyon lehetett másokat is bevonni. A csapat egy része a spanyol delegációval az élen amúgy is Krakkóban töltötte a hétvégét. Egyébként elég rossz, hogy semmiféle kirándulást nem szerveznek nekünk, aminek mondjuk az órákon meg az IHB bulikon kívül lenne némi csapatépítő jellege is. Legalább Prágába vagy Krakkóba, esetleg Bécsbe csinálhattak volna egy hétvégi kiruccanást, Nooráéknak Zlínben mindig van valami, még Budapestre is elviszik majd őket, és Minna meg Karolina is mesélték a hétvégén, hogy mennek Lengyelországba erasmusos szervezett úttal. Mindegy, megoldjuk mi a dolgot, csak így sokkal nehezebb.
A Prága-Brno távolság nagyjából 200 km körül van, ami egy laza két és félórás zötykölődést jelent a csodálatos, csúcsminőségi cseh autópályán (igen Hédi, igazad volt...). Komolyan mondom, ahogy elhagytuk a város határát, kezdtem úgy érezni magamat, mint anno, amikor még Trabanttal hasítottunk szülővárosom, Békéscsaba akkor még macskakővel borított, külvárosi utcáin. Darja ennek ellenére végigaludta mellettem az utat, Aino meg bőszen körmölte a naplóját, nem tudom, hogy csinálták... Fél négy körül "landoltunk" a buszpályaudvaron - a lehető legnehezebben megközelíthető helyen van, ráadásul építkeznek is körülötte. Javasoltam, hogy menjünk metróval, de a lányok sétálni akartak, merthogy szép idő van (egyébként tényleg, 20°C-ot mutatott a kijelző a megállóban). Húztam a számat rendesen, mert hát ő könnyen beszélnek, hátizsákkal voltak, én meg húzós bőrönddel, ami a legkevésbé sem a szívem csücske, csak hát nem volt nálam más, amibe pakolhattam volna. Meg is szenvedtem vele, magamban sűrű szitkozódások közepette battyogtam a lányom után, akik annyira nem voltak rám tekintettel, mert frissen, fittem ügettek és csak fotózni álltak meg időnkén, úgyhogy elég hülyén és szerencsétlenül éreztem magamat a böhömkét a vonszolva. Sürgősen be kell szereznem egy nagyobb hátizsákot, ha rendszert csinálunk a hétvégi kirándulásokból...
A szállásunk térképen nem volt messze, de valóságban igen, nagyjából fél órát kutyagoltunk, persze közben meg-meg álltunk bámészkodni, mert hát volt mit nézni bőven. Prága nekem az első látásra elnyerte a tetszésemet, nem úgy, amint anno Bécs. Ez is nagyváros, pláne Brnohoz képest, mégis valahogy barátságosabb, annak ellenére, hogy péntek délután érkeztünk, és persze hangyaboly módjára nyüzsögtek a népek mindenütt, hozzánk hasonló hátizsákos - bőröndös fiatalok árasztották el az utcákat, főleg a Főpályaudvar (szolidan itt is csak Hlavní Nadrazi) környékét. A Hostel Advantage egyébként remek helyen volt, alig húsz perces sétára a történelmi városközponttól és a Károly-hídtól. Egy hosszú hajú, amolyan rocker-fazon fogadott a recepción, nagyon lazán el se kérte a személyit, csak a nevemet, két perc alatt elintézett mindent. Persze akadt azért néhány meglepetés, például, nem lehetett kártyával fizetni, holott a foglaláskor határozottan kipipáltam ezt a lehetőséget, még a kártya típusát is meg kellett adni. Épp hogy volt nálam elég készpénz. A másik, hogy nem volt lift, ami engem eléggé érzékenyen érintett a csomagom miatt. A másodikon volt a szobánk, így hát némi könnyed testedzés következett a részemről.
Az ajtókat kártyával lehetett nyitni - csukni, ehhez is kellett némi idő, mire hozzáedződtünk. Ainonak amúgy baja minden létező zárral és ajtóval a kollégiumban meg az egyetem is, hát itt aztán teljesen meg volt lőve. (A koli-szobánk ajtaját a mai napig képtelen megtanulni kezelni - következetesen rossz irányba fordítja a kulcsot, hiába próbáltam belé sulykolni a "minden csavar, minden zár...stb." örök érvényű igazságát...). Odabent aztán mindketten rákattantak a wifire...
Szinte már közhely arról regélni, micsoda Internet-függő generáció a mienk, de itt, az Erasmus alatt ez hatványozottan igaz. OK, persze, mindenki tartani akarja a kapcsolatot a barátokkal, rokonokkal, így valahol ez érthető. De Darja és Aino esetében is, akárhová belépünk (étterem, kocsma, egyebek), azaz első, hogy van-e wifi? És ha van, akkor az ott töltött idő, olykor igencsak tetemes hányada azzal meg el, hogy mindenki öt percenként előveszi a kütyüjét. Persze lehet hogy ez csak engem idegesít, mert én beérem azzal, hogy otthon este bekapcsolom a gépet és akkor megnézem a leveleimet, facebookot..stb. Még itt, Erasmus alatt se bújom állandóan a telefonomat, akkor meg különösen nem, ha társaságban vagyok...
Miután kipakoltunk, meg a lányok is eleget "kockultak", elindultunk felfedezni. Az első komolyabb műemlékig nem is kellett messzire menni, nagyjából tíz perces gyaloglás után már a Nemzeti Múzeum (Národní Museum) előtt találtuk magunkat, túloldalán a Vencel térrel (Václavské náměstí), ami inkább emlékeztet egy széles sugárútra. Mire odaértünk, már erősen esteledett, az egész tér életre kelt, nyüzsgött, roppant hangulatos volt az egész. A prágaiak számára fontos helyszín ez, számos fontos történelmi esemény zajlott itt, és a mi is itt tartják a nemzeti ünnepeiket, most is volt valami kis "összeröffenés" a szobor talapzata körül.
A téren végigsétálva mindenfelé vásárlásra csábítják az embert, egymást érik az üzletek és éttermek. Ez egyébként nem csak a Vencel-térre, de az egész belvárosra igaz. Nagy lelkesen bevágtattunk az első szuvenírboltba, ami az utunkba akadt, én képeslapokat akartam venni, a lányok meg ajándékot valamelyik családtagnak. A legtöbb ajándéküzlet kristály-bolt is egyben, úgyhogy kicsit idegesen óvakodtam be, főleg hátizsákkal fölszerelkezve elég balesetveszélyesnek ítéltem meg a helyzetet...
A szállásunk térképen nem volt messze, de valóságban igen, nagyjából fél órát kutyagoltunk, persze közben meg-meg álltunk bámészkodni, mert hát volt mit nézni bőven. Prága nekem az első látásra elnyerte a tetszésemet, nem úgy, amint anno Bécs. Ez is nagyváros, pláne Brnohoz képest, mégis valahogy barátságosabb, annak ellenére, hogy péntek délután érkeztünk, és persze hangyaboly módjára nyüzsögtek a népek mindenütt, hozzánk hasonló hátizsákos - bőröndös fiatalok árasztották el az utcákat, főleg a Főpályaudvar (szolidan itt is csak Hlavní Nadrazi) környékét. A Hostel Advantage egyébként remek helyen volt, alig húsz perces sétára a történelmi városközponttól és a Károly-hídtól. Egy hosszú hajú, amolyan rocker-fazon fogadott a recepción, nagyon lazán el se kérte a személyit, csak a nevemet, két perc alatt elintézett mindent. Persze akadt azért néhány meglepetés, például, nem lehetett kártyával fizetni, holott a foglaláskor határozottan kipipáltam ezt a lehetőséget, még a kártya típusát is meg kellett adni. Épp hogy volt nálam elég készpénz. A másik, hogy nem volt lift, ami engem eléggé érzékenyen érintett a csomagom miatt. A másodikon volt a szobánk, így hát némi könnyed testedzés következett a részemről.
Az ajtókat kártyával lehetett nyitni - csukni, ehhez is kellett némi idő, mire hozzáedződtünk. Ainonak amúgy baja minden létező zárral és ajtóval a kollégiumban meg az egyetem is, hát itt aztán teljesen meg volt lőve. (A koli-szobánk ajtaját a mai napig képtelen megtanulni kezelni - következetesen rossz irányba fordítja a kulcsot, hiába próbáltam belé sulykolni a "minden csavar, minden zár...stb." örök érvényű igazságát...). Odabent aztán mindketten rákattantak a wifire...
Miután kipakoltunk, meg a lányok is eleget "kockultak", elindultunk felfedezni. Az első komolyabb műemlékig nem is kellett messzire menni, nagyjából tíz perces gyaloglás után már a Nemzeti Múzeum (Národní Museum) előtt találtuk magunkat, túloldalán a Vencel térrel (Václavské náměstí), ami inkább emlékeztet egy széles sugárútra. Mire odaértünk, már erősen esteledett, az egész tér életre kelt, nyüzsgött, roppant hangulatos volt az egész. A prágaiak számára fontos helyszín ez, számos fontos történelmi esemény zajlott itt, és a mi is itt tartják a nemzeti ünnepeiket, most is volt valami kis "összeröffenés" a szobor talapzata körül.
Aztán kiderült, nem kellett volna annyira elkapkodni a dolgot, mert ezek után egymást érték a szuvenír-shopok, ahol nagyjából ugyanazokat a dolgokat lehetett beszerezni. Túl sok értelmes dolgot és nem láttam, a képeslapokon kívül, azok valóban szépek voltak, és nehéz volt választani közülük. Egyébként tömve vannak a sörhöz és a Becherovkához kapcsolódó ajándékokkal, amik legtöbbje még elég ízlésesnek is mondható. A kristály-munkák nagy része giccsparádéba hajlik, és hát az áruk is a megfizethetetlen kategóriát képviseli. Aztán ott vannak azok a tucatáruk, amikből minden európai nagyvárosra létezik verzió: bögrék, táskák, baseball sapkák, radír, ceruza, tolltartó, notesz, póló, mi egyebek.... Nem sok egyedi darabot találni közöttük.
A másik, amibe lépten-nyomon belebotlottunk, ezek az alkoholra specializálódott ajándékboltok, az ún. "Abszintériák". Hatalmas abszint mánia tombol városszerte...
Eleinte még ez is érdekességnek számított, a végén már nem számoltam, hány ilyen "Prague Absinth Center" jön velem szembe, minthogy a szuvenírshopok mellett is anélkül továbbsétáltunk, hogy csupán egyetlen pillantást vetettünk volna a kirakatukra. Prága kétségkívül túrista látványosságnak "készült", ezt már az első percektől kezdve konstatáltam. Brno után ez is elég érdekes volt, mivel minálunk egy darab ajándékbolttal nem találkoztam még, és úgy általában véve sokkal nyugisabb az élet, pedig az egy ötvenezres város. Prága persze sokkal nagyobb is, 1 188 126-an lakják (a Wikipédia szerint).
Betévedtünk egy édességboltba is, Aino legnagyobb örömére. Már korábban megfigyeltem rajta, hogy semmiféle étel iránt nem mutat különösebb lelkesedést, akárhányszor voltunk együtt enni valahol (és most nem a menzára gondolok), és megkérdeztem, hogy ízlett, mindig csak úgy ímmel-ámmal bólogatott, hogy "jó volt, elment, de semmi extra...", pedig én a magam részéről kifejezetten emlékszem néhány remek alkalomra. Ha édességről van szó, akkor viszont egy hatéves gyerek szintjén kezd el olvadozni, örömködni, palacsinta, csoki, jégkrém, sütemény... jöhet bármi. Úgyhogy a belga csokiboltban is csillogó szemmel járkált körbe, megjegyzem azért időnként az én számban is megindult a nyálelválasztás egy-két finomság láttán. Volt egy gumicukros hely is, ahol percekre leragadtunk, mert lehetett nézni, hogyan készítik. Én kint maradtam inkább, mert hamar előjött a tömegfóbiám, annyi-de annyi ember mászkált mindenütt, hogy egy tűt nem lehetett volna lerakni...
A tömeggel együtt mi is szépen átcsorogtunk az Óvárosba (Staré Město), mely 1992 óta a Világörökség része, nem véletlenül. Valahol olvastam róla, hogy Jókai szerint "egyetlen, nagyszabású múzeum", és azt hiszem, ennél találóbban nem is lehetne jellemezni. Olyannyira megmaradt ez a jellegzetes, középkori szerkezete a sok-sok kacskaringós utcácskával, hogyha nem vonul mellettem az a regiment turista, akár még el is képzelhettem volna, hogy Károly király idejében sétálok végig rajtuk. Bámultam a sok-sok szép házat, tornyot és templomot, megszállott japán turista módjára kattintgattam a fényképezőgépemet, persze a képek többségén alig látszik, mit is szerettem volna megörökíteni, mert óhatatlanul belesétált valaki.
Az Óváros Főterén (Straromestscké náměstí) aztán lecövekeltünk mi is, hogy alaposan körbenézzünk. Nagy élet zajlik itt, tele mindenféle látványossággal, utcai zenészekkel meg óriásbuborék-fújókkal, akik főleg a gyerkőcöket szórakoztatják, és hát itt is szó szerint körbevesz a történelem....
Itt található a gyönyörű, gótikus Týn-templom, amibe sajnos nem sikerült bejutni...
...továbbá a barokk Szt. Miklós templom...
...és persze a legendás Orloj, a régi városháza tornyában található óra, amely 1410-óta méri az időt, és reggel 9-től este 9-ig minden órában a felső részében található ablakban végigvonulnak az apostolok. Ezt már másnap fotóztam le, miközben az EILC-s gyülekezőhelyen várakoztunk a későkre.
A csődület oka pedig természetesen az Apostolok vonulása volt. Valahogy nem fűlött a fogam ahhoz, hogy én is benyomakodjam közéjük...
Ezután már csak némi könnyű vacsi maradt hátra a desszerttel...
Másnap fél tizenkettőkor volt a találkozó Minnával, Karolinával és Noorával, aki szintén Prágában volt a hétvégén, előző este jéghoki meccset néztek a finn fiúkkal. Elképesztő és földi halandó számára teljességgel érthetetlen mánia ez náluk...
A lányok nagyon örültek nekünk, és rögtön meginvitáltak estére az albérletükbe, ami csak egy utcányira található a Nemzeti Színháztól öt perc sétára a Károly-hídtól. Úgy döntöttünk, ezúttal a Moldva folyó túlpartját fedezzük föl, mivel az innenső részt az este nagyjából bejártuk. A folyó melletti sétányon indultunk útnak, nagyon szép volt, főleg, mivel gyönyörű idő köszöntött ránk. Az évszakhoz képest kánikula volt, hamar megszabadultunk a kabátunktól, még én is, pedig reggel kitört rajtam a nyavalya, köhögtem, tüsszögtem, az orromból a Niagara áradata folyt, úgyhogy kevésbé élveztem ezt a napot, ráadásul dühös is voltam, hogy épp most bírtam megfázni, amikor kirándulunk. Idegesített, hogy minduntalan meg kellett állnom orrot fújni, vagy épp köhögőrohamok törtek rám és emiatt folyton lemaradtam a csapattól. Prágában pedig nem tanácsos lemaradni az embernek, ha nem akar elszakadni az "övéitől", a Károly-hídon meg aztán különösen nem...
Szerintem Prága összes turistája úgy döntött, hogy azon a napon és abban az órában fog átkelni a hídon, amikor mi szerettünk volna. A helyzetet tetézte, hogy mindenféle árusok hevenyészett standjai meg zenészek csoportjai szegényezik az utat, körülöttük pedig megakad a bámészkodó tömeg. Teljesen hihetetlen módon mégis sikerült egy olyan pontot találni, ahol éppen nem nyomakodott senki, itt mindhárman gyorsan lefotózkodtunk a folyóval (igaz, hátulról sütött a nap, de nehogy már ne legyen Károly-hidas képünk Prágából... :D )
A túlparton megtaláltuk azt a helyet, ahol a szerelemes lakatokat tárolják...
Kis csapatunk balról jobbra: Noora, csekélységem, Aino, Darja és Karo
A lányok mutatták meg ezeket a fura és kissé ijesztő torz csecsemőszobrokat is. Nem sikerült rájönnünk, mifélék, de azért megmásztuk az egyiket...
Ezután nekivágtunk a Petřin hegynek, amire amúgy sikló visz fel, de az még ilyenkor nem üzemel, úgyhogy mászótúra következett. A látvány viszont megérte a fáradozást...
Átellenben a Szent Vitus Székesegyház és a vár - ez a rész mos kimaradt az életünkből, no de majd legközelebb...
A hegytetőn egy park és mászósziklák várják a kihívást keresőket:
Van egy mini-Eiffel torony is, kígyózó sor állt a pénztár előtt, de mi amúgy sem vágytunk még magasabbra mászni.
A park nagyon szép lehet nyáron, most kissé még kopár, de azért hangulatos.
Buborékeregető bácsi, az itt is volt...
Lefelé menet találkoztunk ez igazi csodával, virágba borult szilvafák (legalább is, azt hiszem) erdejével. Fantasztikus illatfelhő lengi be a környéket ilyenkor, még az eldugult orromon át is éreztem. Kísértést éreztünk, hogy leheverjünk a fűbe alájuk, de ekkor már nem sok időnk maradt visszatérni a Főtérre, az Orloj alá, ahol kettőkor volt a találkozó az EILC többi tagjával, aki akkor épp Prágában tartózkodott.
Betévedtünk egy édességboltba is, Aino legnagyobb örömére. Már korábban megfigyeltem rajta, hogy semmiféle étel iránt nem mutat különösebb lelkesedést, akárhányszor voltunk együtt enni valahol (és most nem a menzára gondolok), és megkérdeztem, hogy ízlett, mindig csak úgy ímmel-ámmal bólogatott, hogy "jó volt, elment, de semmi extra...", pedig én a magam részéről kifejezetten emlékszem néhány remek alkalomra. Ha édességről van szó, akkor viszont egy hatéves gyerek szintjén kezd el olvadozni, örömködni, palacsinta, csoki, jégkrém, sütemény... jöhet bármi. Úgyhogy a belga csokiboltban is csillogó szemmel járkált körbe, megjegyzem azért időnként az én számban is megindult a nyálelválasztás egy-két finomság láttán. Volt egy gumicukros hely is, ahol percekre leragadtunk, mert lehetett nézni, hogyan készítik. Én kint maradtam inkább, mert hamar előjött a tömegfóbiám, annyi-de annyi ember mászkált mindenütt, hogy egy tűt nem lehetett volna lerakni...
Az Óváros Főterén (Straromestscké náměstí) aztán lecövekeltünk mi is, hogy alaposan körbenézzünk. Nagy élet zajlik itt, tele mindenféle látványossággal, utcai zenészekkel meg óriásbuborék-fújókkal, akik főleg a gyerkőcöket szórakoztatják, és hát itt is szó szerint körbevesz a történelem....
Itt található a gyönyörű, gótikus Týn-templom, amibe sajnos nem sikerült bejutni...
Ezután már csak némi könnyű vacsi maradt hátra a desszerttel...
A lányok nagyon örültek nekünk, és rögtön meginvitáltak estére az albérletükbe, ami csak egy utcányira található a Nemzeti Színháztól öt perc sétára a Károly-hídtól. Úgy döntöttünk, ezúttal a Moldva folyó túlpartját fedezzük föl, mivel az innenső részt az este nagyjából bejártuk. A folyó melletti sétányon indultunk útnak, nagyon szép volt, főleg, mivel gyönyörű idő köszöntött ránk. Az évszakhoz képest kánikula volt, hamar megszabadultunk a kabátunktól, még én is, pedig reggel kitört rajtam a nyavalya, köhögtem, tüsszögtem, az orromból a Niagara áradata folyt, úgyhogy kevésbé élveztem ezt a napot, ráadásul dühös is voltam, hogy épp most bírtam megfázni, amikor kirándulunk. Idegesített, hogy minduntalan meg kellett állnom orrot fújni, vagy épp köhögőrohamok törtek rám és emiatt folyton lemaradtam a csapattól. Prágában pedig nem tanácsos lemaradni az embernek, ha nem akar elszakadni az "övéitől", a Károly-hídon meg aztán különösen nem...
A tömegben nem volt könnyű megtalálni egymást, de azért sikerült egy nyugalmasabb sarkot választani. Még a tömeg a kétórai "apostol-vonulással" volt elfoglalva, addig mi szépen egymásra találtunk: ott voltak a hokirajongó finn fiúk, Ervin, Rita és Maia-Lisa, akire vártunk egy félórát, de végül felhívtuk, hogy jöjjön utánunk az étterembe. Ekkorra már farkaséhes voltam, mert akárhogy is nézzük, kilenc óra régen elmúlt már, amikor jól belaktam a svédasztalos reggelivel. Ervin ötlete volt a pizzázó, ahol remekbe szabott, "egyet fizet, kettőt kap" kedvezmény áll rendelkezésre az ISC kártyával rendelkezőknek. A délután agy részét itt töltöttük, végül Maia meg a román szobatársa is befutott, és remekül éreztük magunkat együtt. Minna és Karo kitalálták, hogy tartsunk egy házibulit este, legtöbben lelkesedtünk is az ötletért.
Én főleg Ritával beszélgettem sokat, panaszkodott, hogy nem igazán találta meg a helyét, mert kevesen vannak az egyetemen, ahol tanul, és sokan nem beszélnek jól angolul. Érdekes, hogy nem ő az első EILC-s, aki kicsit visszasírja a kurzus két hetét, mert így visszagondolva, tényleg remek csapat voltunk, egy-két kivételtől eltekintve mindenki kedves volt és közvetlen és még ennyi idő után is képesek voltunk jól érezni magunkat egymás társaságában. Szerintem Darja is élvezte a dolgot, pedig nem ismert ugye senkit, de a többiek vele is nagyon barátságosak voltak.
Amikor kimasíroztunk az étteremből, akkor szembesültünk vele, hogy idő közben elkezdett szakadni az eső és vagy tíz fokot hűlt a levegő, aminek senki nem örült, főleg mi nem, mert féltünk, hogy ez másnapig ki fog tartani, ami végül így is lett. A házibuli egyébként nem volt túl nagyszabású és fergeteges, de azért jó elvoltunk, eliszogattunk, beszélgettünk, mindenkinek volt valami sztorija az új egyetemével kapcsolatban. Fél egy körül éreztem úgy, hogy majd elalszom a kanapén, és a nátha is újult erővel készült kitörni rajtam, sejtettem, hogy másnap nehéz időknek nézek elébe. Elég kimerültek is voltunk az egész napos mászkálás után, úgyhogy elköszöntünk és hazavánszorogtunk, úgy láttam, mind hárman rettentően elfáradtunk.
Másnap tízig kellett elhagyni a szállást, de volt a csomagoknak tároló, így nem kellett velük bajolni, maradhattunk még várost nézni, ami a szakadó esőben annyira nem volt kellemes. Végigjártuk a folyópartnak azt a részét, amit tegnap nem láttunk, vagyis a Károly-híd fölötti szakaszt. Az esőben sokkal szomorúbbnak hatott, de azért így is szép volt...
A régi városháza tornya is elég bánatosan ázott az esőben, noha még ebben a cudar időjárásban is turisták százai nyüzsögtek körülötte...
Ezután a Klementinumot látogattuk meg, ami egyike Prága legimpozánsabb történelmi nevezetességének. Itt található többek között a Nemzeti Könyvtár, amit ugyan vasárnap lévén zárva találtunk, de magát az épületegyüttest meg lehetett nézni idegenvezetéssel. A Klementinumot a jezsuita rend alapította, egyfajta tudásközpontot hoztak létre, anno itt működött az egyetem is, és a diákok ma is ide járnak tanulni. Rengeteg értékes kincset őriznek itt, régi könyvektől a számos asztronómiai eszközig, mint a 18. században használatos föld- és éggömbök az inga, vagy a szeksztáns (szögmérő, vagy kör-hatod - csillagok és bolygók helyének meghatározására szolgált). Csak vezetővel lehet látogatni, de a csaj jól beszélt angolul, ráadásul úgy hangsúlyozott, mintha kis óvodás csoporttal lenne dolga, úgyhogy aki akart, az mindent megérthetett.
A túrát a Tükörkápolnában kezdtük (nem tudom, tényleg így fordítják-e) amely főleg a mennyezeti freskói miatt különleges. A tükrök a szimmetriát hivatottak hangsúlyozni, ami (az idegenvezető szerint) nagyon is jellemző a barokk építészetre.
Engem. de szerintem a csoport nagy részét is úgy általában leginkább a barokk könyvtárterem nyűgözött le. Fotózni nem lehetett, viszont volt annyi eszem, hogy kifelé menet vegyek egy képeslapot róla, és a suliban be is tudtam szkennelni, így hát ímhol:
Szerinte minden pénzt megér a látványa (140 korona volt a diákbeugró). 1722-ben fejezték be és több ezer értékesebbnél értékesebb kötetnek ad otthont, aminek egy részét a közelmúltban kezdték el digitalizálni (nem irigylem az illetőket). Főleg teológiai és filozófiai témájú könyvekről van szó, de megtalálható jó pár matematikai- és csillagászati mű is. Középütt található a már említett föld- és éggömbök (a csillagképeket ábrázolják) gyűjteménye.
Ezután némi lépcsőmászást követően feljutottunk a toronyba, ahol az asztronómiai megfigyeléseket végezték. Innét aztán remek kilátás nyílik a szélrózsa minden irányába, ki is használtam az alkalmat, hogy kacérkodjak egy kicsit a panoráma móddal a fényképezőgépemen, íme az eredmény:
Még egy kis érdekesség: a torony tetején található a Földgolyót vállain cipelő Atlasz szobra is:
Ezután még maradt bőven időnk arra, hogy megebédeljünk és kényelmesen visszabattyogjunk a hostelba a csomagokért, hogy aztán elmetrózzunk a buszpályaudvarra. A kijelző ezúttal 6°C-ot mutatott...
Brnoban is ocsmány idő fogadott, ráadásul, ahogy ez lenni szokott, a villamos az orrunk elől ment el, úgyhogy kissé ázottan és nyűgösen érkeztünk haza. A náthám aznap volt a legrosszabb, úgyhogy ez némileg rontott az élményen, de nagyon örültem, hogy végre eljutottam Prágába is. A társaság jó volt, különösen a szombati találkozót élveztem nagyon. Vasárnap este kaptunk még egy e-mailt, hogy elmarad a hétfői óra, aminek kifejezetten örültem. Azóta kúrálgatom magam, a bulizástól azt hiszem ezen a héten eltekintek, már csak azért is, mert jövő hétvégére is szeretnék valami kis kirándulásfélt. Múltkor nézegettük Ainoval a naptárat, és azt találtuk hogy nem is maradt már hátra olyan sok szabad hétvége a vizsgaidőszak kezdetéig....
Én főleg Ritával beszélgettem sokat, panaszkodott, hogy nem igazán találta meg a helyét, mert kevesen vannak az egyetemen, ahol tanul, és sokan nem beszélnek jól angolul. Érdekes, hogy nem ő az első EILC-s, aki kicsit visszasírja a kurzus két hetét, mert így visszagondolva, tényleg remek csapat voltunk, egy-két kivételtől eltekintve mindenki kedves volt és közvetlen és még ennyi idő után is képesek voltunk jól érezni magunkat egymás társaságában. Szerintem Darja is élvezte a dolgot, pedig nem ismert ugye senkit, de a többiek vele is nagyon barátságosak voltak.
Amikor kimasíroztunk az étteremből, akkor szembesültünk vele, hogy idő közben elkezdett szakadni az eső és vagy tíz fokot hűlt a levegő, aminek senki nem örült, főleg mi nem, mert féltünk, hogy ez másnapig ki fog tartani, ami végül így is lett. A házibuli egyébként nem volt túl nagyszabású és fergeteges, de azért jó elvoltunk, eliszogattunk, beszélgettünk, mindenkinek volt valami sztorija az új egyetemével kapcsolatban. Fél egy körül éreztem úgy, hogy majd elalszom a kanapén, és a nátha is újult erővel készült kitörni rajtam, sejtettem, hogy másnap nehéz időknek nézek elébe. Elég kimerültek is voltunk az egész napos mászkálás után, úgyhogy elköszöntünk és hazavánszorogtunk, úgy láttam, mind hárman rettentően elfáradtunk.
Másnap tízig kellett elhagyni a szállást, de volt a csomagoknak tároló, így nem kellett velük bajolni, maradhattunk még várost nézni, ami a szakadó esőben annyira nem volt kellemes. Végigjártuk a folyópartnak azt a részét, amit tegnap nem láttunk, vagyis a Károly-híd fölötti szakaszt. Az esőben sokkal szomorúbbnak hatott, de azért így is szép volt...
A túrát a Tükörkápolnában kezdtük (nem tudom, tényleg így fordítják-e) amely főleg a mennyezeti freskói miatt különleges. A tükrök a szimmetriát hivatottak hangsúlyozni, ami (az idegenvezető szerint) nagyon is jellemző a barokk építészetre.
Ezután némi lépcsőmászást követően feljutottunk a toronyba, ahol az asztronómiai megfigyeléseket végezték. Innét aztán remek kilátás nyílik a szélrózsa minden irányába, ki is használtam az alkalmat, hogy kacérkodjak egy kicsit a panoráma móddal a fényképezőgépemen, íme az eredmény:
Brnoban is ocsmány idő fogadott, ráadásul, ahogy ez lenni szokott, a villamos az orrunk elől ment el, úgyhogy kissé ázottan és nyűgösen érkeztünk haza. A náthám aznap volt a legrosszabb, úgyhogy ez némileg rontott az élményen, de nagyon örültem, hogy végre eljutottam Prágába is. A társaság jó volt, különösen a szombati találkozót élveztem nagyon. Vasárnap este kaptunk még egy e-mailt, hogy elmarad a hétfői óra, aminek kifejezetten örültem. Azóta kúrálgatom magam, a bulizástól azt hiszem ezen a héten eltekintek, már csak azért is, mert jövő hétvégére is szeretnék valami kis kirándulásfélt. Múltkor nézegettük Ainoval a naptárat, és azt találtuk hogy nem is maradt már hátra olyan sok szabad hétvége a vizsgaidőszak kezdetéig....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése