Csapatépítő hétvége, Brno a föld alatt

Hétvégén megint vendégség volt nálunk - ez lassan állandó szokásunkká válik. Noora látogatott el hozzánk Zlínből, és mivel vagyunk olyan szerencsések, hogy csütörtöktől vasárnapig van egy szabad ágyunk, így nem kellett más szállás után néznie. Mivel tudtuk, hogy jön, elhatároztuk, hogy összerántjuk az EILC csapat Brnoban maradt felét. Múlt vasárnap közzé is tettem a dolgot a facebook-csoportunkba, akarunk-e egy összeröffenést?. Sorban érkeztek is a lelkes like-ok, csak épp mindenki elfelejtett reagálni arra a gyengéd felszólításra, hogy "írjátok meg kommentben, mihez lenne kedvetek". Úgyhogy nekem erősen olyan érzésem támadt, nem lesz ebből semmi. Aztán, ahogy az lenni szokott, utolsó pillanatban mindenki belelkesült, és végül csütörtökön le tudtam foglalni nekünk egy asztalt szombat estére, a Pegas étteremben, tíz fővel számolva. Ekkor már növekedett bennem az a jól eső érzés, hogy milyen jó is lesz ezeket az embereket, és beszélgetni velük. És persze, hogy végül ilyen sokan elígérkeztek az estére, úgy nézett ki, Chris, két finn srác: Tero és Markus, Ines, akinél itt vendégeskedik a barátja, úgyhogy őt is "befogadtuk", Ezgi és Kaan, illetve mi hárman Noorával és Ainoval tesszük majd teljessé a találkozót. 

Pénteken délelőtt még volt egy órám tíztől, az Állatgenetika, ismét felmászhattam az A-épület legtetejére. Mellesleg ő a campuson a legidősebb, elég szép, a többi amolyan szocreál, illetve modern irányzatot képvisel.

 

Tíz óra előtt öt perccel még sehol senki. Teremnek a tanár irodája volt megadva, hát ott korzóztam körülötte. Aztán egyszer csak kikukucskált rajta egy szelíd tekintetű, szemüveges, fiatal hapsi, amolyan nem rég végzett Phd-féle, és csodálkozva nézett rám, hogy én vagyok-e az egyetlen, aki órát szándékozik hallgatni. Minden esetre kinyitotta az egyik termet, és betessékelt oda azzal, hogy várunk még 5-10 percet. Hamarosan megjelent két újabb delikvens is, a portugál lányok kukucskáltak be bizonytalanul, majd nemsokára még három honfitársuk csatlakozott hozzánk. Innentől kezdve akár haladó portugál nyelvi kurzus is lehettünk volna, mert egy deka angol szótöredék nem hangzott el, még akkor is a saját nyelvükön karattyoltak, amikor a tanár megpróbált volna némi információt szerezni arról, ki mennyire jártas a genetika tudományában. Egy bátrabb srác volt a szószólójuk, az közvetített mindent. 

Miután felmérte, kinek milyen alaptudása (illetve nem-tudása) van a témával kapcsolatban, a tanárbácsi közölte, hogy igazából nem szándékozik nekünk órát tartani, mert hat ember, az bizony kevés egy csoportnak. Akkor te még nem hallottál  két-három diákkal működő Növénykórtan kurzusokról - na az aztán tényleg elég minimál. Hat ember egész kis tömegek számít ahhoz képest, hogy hányan vagyunk ersamusosok az Agrártudományi Karon. De se baj. Írtunk egy gyors tudás felmérőt, tíz elég egyszerű kérdést tartalmazott a genetikáról úgy általában. MSc-szintű kurzushoz képest legalább is. De volt, akinek Mendel kiléte például problémát okozott. 

Túl sok dolgom nem lesz ezzel kapcsolatban, hétről hétre kapunk némi genetikai agytorna-féleséget, egy rövid feladatsort, amivel, ha bajunk akad, lehet konzultálni. Kell majd készíteni egy max. 5 oldalas beadandót, meg lesz valami teszt a végén. Nem fogunk belehalni, az biztos... :-)

Délután négy körül szedtük össze Noorát a buszpályaudvaron, utána meg beültünk kajálni a közelben.  Neki sem volt egyszerű a kezdet, kénytelen volt szobatársat váltani, mert a másik finn lány, akivel lakott, egész egyszerűen elkezdett lehetetlenül viselkedni vele. A legfrucsább, hogy az elején tök kedves volt hozzá, emlékszem, még az EILC alatt írt neki, hogy helló, szobatársak leszünk...stb...stb. És két hétig semmi baja nem volt. Aztán, látszólag minden különösebb ok nélkül elkezdett gonoszkodni: nem szólt hozzá, vagy ha igen, abban se volt sok köszönet, hangosan szidta őt skype-on a pasijának, meg minden egyéb módon igyekezett bántani őt. Az is feljött, hogy Noora nem az a "csinibaba lány", egyszerű, sportos cuccokat hord, és nem a Zara, vagy a H&M kollekcióit részesíti előnyben (a szobatárs szerint a kapucnis pulcsi a "nem-civilizált emberek öltözéke"), így biztos nem volt megfelelő társaság a számára. Mondjuk fura, hogy ez csak két hét után kezdte el zavarni a kisasszonyt. Szerencsére a héten el tudott költözni, most két törökkel lakik, akik nagyon kedvesek vele, folyton főznek és őt is mindig etetik, mert ugye náluk nem szokás egyedül enni. Nem nagyon tudok mint hozzátenni ehhez. Embertársaink viselkedése olykor felettébb megfejthetetlennek bizonyul, az egyszer biztos.

A bejelentkezés a recepción eléggé zökkenőmentesen zajlott ahhoz képest, hogy megint egy angolt nem beszélő néni volt a soros. Bevetettük szerény cseh nyelvtudásunkat, meg némi "inetnational communication"-t, és szépen meg is értettük vele, hogy Noora két éjszakát szándékozik maradni, és igen, ágyneműre is szüksége lesz, meg minden.

Este áthívtuk Darját is, megkóstoltuk az ő házi Slivovicáját (csak egy kicsit könnyeztünk bele) és megosztottam velük maradék boromat. Noora nem iszik se bort, se szilvapálinkát, ő az ízesített Finlandiára esküszik. Fémdobozban lehet kapni, mint az üdítőt, én még soha nem láttam ilyet, de itt az Albertben is be lehet szerezni. Tudtuk, hogy lesz valami buli-féleség a koliban, mint amúgy minden hétvégén (mert ilyenkor zárva van a kocsma a C-blokk aljában, ugye), és mivel itt ugye nincs külön party-szoba, általában két török csávó rezidenciája szolgál a "preparty" helyszínéül. Alapból nem lelkesedem ezekért a "preparty"-kért, hatalmas a ricsaj meg a füst, és a végén általában birtokba vesszük az egész folyosót (a helyi diákok biztos imádnak bennünket emiatt). Viszont, még mindig kb. ez az egyetlen módja az ismerkedésnek, úgyhogy mi is tiszteletünket tettük az 520-as szobában. Illetve, csak a folyosóig jutottunk el, mert bent már nem lehetett leülni. De, legnagyobb megkönnyebbülésemre ott is találtam ismerősöket, a két lett lányt, akikkel még az orientációs héten kezdtem el barátkozni, meg ott volt a francia lány, Mathilde is, aki a Morva-karsztos túrán mellettem ült a buszon. Volt ott még két spanyol, szintén erdészek, mint Darja, és nagyon kis közvetlenek voltak, emellett meglepően jól beszéltek angolul (ez nem túl jellemző a spanyol és portugál diákokra). Az egyikükről kiderült, hogy tavaly Sopronban (!) volt erasmuson, és nagyon tetszett ott neki. Mindig öröm hallani, ha valaki már járt nálunk, vagy csak tud valamit rólunk, főleg akkor, ha az illető ismer pár vidéki várost is Budapesten kívül! :-)

Egész jól elvoltunk, csak hát tizenegy óratájt a portásnéni fölrobogott hozzánk, és igen agresszívan véget vetett a dáridónak, így kénytelenek voltunk visszavonulni a szobánkba, legalább is, egy kis időre. Nem tudtuk, hogy lesz-e folytatás, vagy hogy mennek-e tovább valamerre, megint a Two Faces-t emlegették, én meg már a falnak megyek attól, hogy senki nem ismer itt más szórakozóhelyet. Nem tudom, milyen indíttatásból, de végül fogtuk magunkat, meg a söreinket, és levonultunk a lobby-ba, ahol két török lány iszogatott magában a bőrfotelekben, hát csatlakoztunk mi is hozzájuk. Új arcokat megismerni mindig öröm, és ők kifejezetten szimpatikusak voltak nekem. Kiderült, hogy csak a múlthéten érkeztek, nem voltak itt az orientációs héten, azért nem találtam őket ismerősnek. Természetesen közgazdaságtant tanulnak, mint az itteni cserediákok nagy része. 

Közben szállingózni kezdtek az emberek kisebb csapatokban, hogy elcsípjék az éjféli buszt, vagy akinek ez nem sikerült, a későbbit, de szinte bárkit kérdeztünk, hová mennek, annyi volt a válasz: "nem tudjuk, csak megyünk a többiek után". Na, én itt döntöttem el, hogy ezúttal kihagyom a bulit, másnap amúgy is terveztünk menni valahová a vacsora után, és aznap nem sok kedvem volt a hideg éjszakában kószálni. Úgyhogy kitaláltuk, hogy mi akkor most csajos estét tartunk magunknak itt, a előtérben. Nem mondom, tényleg jól elvoltunk, hajnal kettőig beszélgettünk, aztán már láttam a lányokon, főleg Noorán, hogy majd elalszanak, úgyhogy takarodót fújtunk. 

Másnap délelőtt kászálódtunk ki az ágyból, aztán, mivel odakint hét ágra sütött a nap, elhatároztuk, hogy teszünk egy rövid nosztalgia-sétát a Mendlovo Námesti és a Vinarska környékén. Meglátogattuk az ottani Albertet is, mert hát igen elhanyagoltuk szegényt az utóbbi időben...

Ja, odafelé ez jött szembe a villamos megállóban. Érdekes egy hirdetés, az biztos...

 

Annak idején nem is raktam föl képeket a Masaryk Egyetem környékéről, ahol az EILC ment, úgyhogy ezt a hiányosságot is pótolnám egyúttal. 

Ez volt az ebédlő, illetve a teraszáról elénk táruló panoráma. A Vinarska egy domb tetején fekszik, ugyan is:

A kollégium épületeit pedig erről lehetett megközelíteni:

Belógtunk régi lakhelyünkre, az A1 blokkba is, kicsit aggódtam, hogy kizavarnak, de mivel annyira otthonosan mozogtunk, és amúgy elég sok diák lézengett az előtérben, senkinek nem tűnt fel, amikor a legnagyobb lelki nyugalommal besétáltunk. Lementünk az alagsorba is, ahol a partyroom meg a mosoda található. Nem is vettem észre annak idején, milyen tréfás kis feliratok teszik hangulatossá a folyosókat, olykor lényeges információt szolgáltatva az itt lakóknak:

 

 

 

 

[Big Brother says Dobry Den!]

Ezután visszasétáltunk a Zöldségpiacra, mert meg akartuk nézni végre azt a híres földalatti kiállítást, amit a kis piros útikönyv is ajánlgatott. Négykor találkoztunk Darjával, aztán megettük a jegyet, de kiderült, hogy már csak a fél hatos csoportban van hely. Se baj, addig is sétálgattunk még egy keveset. 

A Zöldségpiac alatti folyosórendszert a 13 században kezdték el kialakítani, főként az élelem tárolására illetve elrejtésére szolgált. A házak alatti pincék összeépítéséből jött létre ez a terjedelmes labirintus, aminek egy részét ma a turisták is bejárhatják, egy kétségkívül hangulatos és színvonalas kiállítás keretében. Igyekeztek hűen rekonstruálni, hogyan is nézhetett ki anno a folyosórendszer, illetve, miden egyes állomáson egy tipikus, a középkori életre jellemző mozzanat kerül bemutatásra. Van ott borospince, éléskamra, alkimista műhely, egy kicsi régészeti részleg, meg persze börtön és kínzókamra, ami minden középkori kiállítás elengedhetetlen része. 

 

 

 

 

 

 

A földalatti túra kb. 40 perc, az idegenvezetés csehül van, de kaptunk szerencsére angol audioguide-ot. A belépő sem annyira vészes, diákoknak 80 korona, úgyhogy megérte betérni. 

Mire végeztünk, már nem sok időnk maradt, háromnegyed hétre trombitáltam össze a csapatot a Námesti Svobody-ra. Meg is érkezett időben mindenki, kivéve a törököket. Végül, mikor hátórára se értek oda, úgy döntöttünk, nem várjuk őket tovább, a címet megírtam facebookon, úgy voltunk, vele, hogy majd csatlakoznak később.

Azután, mikor egy óra múlva se bukkantak föl, kezdett gyanússá válni a dolog. Pedig Ezgivel még leveleztem is előző este, és biztosra mondta, hogy részt vesznek a vacsorán. Aztán, hatodik érzékemtől vezérelve, mikor láttam, hogy a működik a wifi, ránéztem a facebookra, és ez az üzenet fogadott, még hét óra előtt nem sokkal jött a török lánytól:

"Hey, bocsi, de nem tudunk csatlakozni hozzátok, még a plázában vagyunk, és nem találtuk ki, mit akarunk venni. Esetleg találkozhatunk a Vinarskában, később?"

Nem nagyon tudtam erre mit reagálni első körben, nem is tudom, elég rosszul esett ezt olvasni. Azt biztosan tudtam, hogy nem akarunk a Vinarskába menni, elég volt a koli-bulikból, ha már egyszer foglaltam helyet egy rendes étteremben, akkor miért olyan nagy fáradtság idejönni és itt találkozni velünk? Megírtam, hogy nem tudom, mik a későbbi tervek, de mi még itt leszünk egy darabig úgyhogy ha gondolják, még csatlakozhatnak a csapathoz. Választ nem kaptam se aznap este, se később, úgyhogy erről azt hiszem ennyit. 

Ezt leszámítva szerintem nagyon jól sikerült az este, és úgy láttam, mindenki jól érezte magát, Ines pasija is, aki pedig nem sok mindenkit ismert közülünk. Egy csomót beszélgettünk, mindenkinek volt valami sztorija persze az új helyén. Chris például görög szobatársat kapott volna, de amikor a srác megtudta, hogy ő meg német, rögtön kijelentette, hogy akkor bizony elköltözik. Ehhez is csak annyit tudok hozzáfűzni, mint Noora esetéhez. Pedig Chris egy jópofa, kedves, alacsony kis szemüveges srác, nem egy skinhead vaddisznó, úgyhogy nem is értem, komolyan... Pedig az Erasmusnak pont az (is) lenne a lényege, hogy az ember vetkőzze már le azt a sok hülye sztereotípiát, amit magára szedett egyes másik országokkal kapcsolatban. Ez olyan, mintha én nem állnék szóba a román, vagy szlovák csoporttársakkal, illetve fordítva. Pedig az égvilágon semmi bajunk nincs egymással, a román srác az orientációs héten még azt is tudta hol van Szeged meg Debrecen, és a szlovák lány, aki alig beszél angolul, mindig mosolyogva integet, ha meglát. Egyszóval nincs itt helye szerintem az ilyesminek. 

Ines barátja kikérte a véleményemet kis országunk helyzetét illetően: annyi rosszat lehet hallani rólunk mostanság, meg amúgy is választások lesznek, mit gondolok erről? Mármint, nem volt ebben semmi sértés vagy bántó szándék, egyszerűen csak kíváncsi volt. Elmondtam neki őszintén, amit úgy általában gondolok: az, hogy állandóan próbálnak minket bajkeverő népségnek beállítani, teljesen indokolatlan, és úgy egyébként nem vagyunk se nácik, se rasszisták, csak vannak bizonyos problémáink, amikre nagyon nehéz megoldást találni (főleg akkor, ha meg se próbáljuk). Na de melyik ország az, ahol az emberek vidám elégedettségben tengetik hétköznapjaikat, és nem küzdenek gondokkal? Hát nagyjából egyik sem ilyen, és erre is mostanság kezdek rádöbbenni, mióta annyiféle más nemzetiséggel volt itt dolgom és elég sokat beszélgettünk ilyesmiről is. Mindenkinek megvan maga gondja-baja, meg hát vannak kirívó esetek - jelenleg össze se lehet hasonlítani a helyzetünket pl. Ukrajnáéval. A választásokhoz meg csak annyit fűztem hozzá: örülök, hogy nem vagyok akkor otthon, mert úgyse nagyon tudnék kire szavazni. Szerintem kellőképpen kielégítettem a kíváncsiságát, mert megértően bólogatott. 

Tíz óra után nem sokkal kértük a számlát és asztalt bontottunk, de megbeszéltük, hogy jó lenne még több ilyen estét összehozni. Ines nagyon aranyos volt, megköszönte nekem, hogy elintéztem az asztalfoglalást, meg összeszerveztem a dolgokat. Igazából maga a foglalás nem volt egy nagy ügy, a Pegas honlapján, angol nyelven könnyen lerendezhető, csak ki kell választani a részleteket a legördülő listából, és még aznap megkaptam tőlük a visszaigazoló e-mailt. De azért kimondottan jól esett ez tőle. 

Nekünk még nem volt kedvünk hazamenni, Markusszal, Chisszel és a finn lányokkal nekivágtunk az éjszakának, találtunk is egy sörözőt, ami kívülről szimpatikus volt, csak áraik láttán kicsit elbizonytalanodtunk, de hát már odajött a felszolgáló, nem volt mit tenni. Azért elszopogattunk egy-egy sört, és közben valahogy az állatokra terelődött a szó. Kiderült, hogy Markus szeret macskákra lődözni, amivel nem tett szert túl nagy népszerűségre. Mindig is fura volt nekem ez a srác. Srác? Hát ő volt a legidősebb köztünk, jóval harminc fölött. Azt hiszem, vannak foltok a múltjában, úgy értem, alkohol- és egyéb tudatmódosító-foltok, amikről Noora mesélt nekünk már hazafelé, ő ugyan is többet beszélgetett vele és neki valahogy megnyílt.

Éjfél körül zárni kezdett a hely, úgyhogy mi is továbbálltunk, ezúttal nonstop bolt után kajtatva, mert Noora chispre vágyott, és annyit emlegette már a kocsmában is, hogy végül mi is ráéheztünk. A Ceskán találtunk egyet, aztán Chris meginvitált minket, hogyha úgy sincs semmi programunk, menjünk el hozzá, és nézzük meg az ő koliját, meg van ott valami egyetemi klub is a közelben. Hajlottunk az ötletre, így fölpattantunk a 99-es éjszakai buszra, amivel majdnem a végállomásig kellett menni. A broni Műszaki Egyetem kollégiuma ugyan is kint van az Isten háta mögött, meg még azon is túl.

Brnoban egyébként minden kollégium, ahol eddig járta, egyforma, szocreál blokkok a semmi közepén (kivéve talán a Vinasrkát, de belülről az is tök ugyanolyan), viszont a szobák tágasak, általában saját zuhanyzóval és WC-vel felszerelve. Chris most egyedül lakik egy kétágyasban, a szomszéd hálóban pedig két spanyol, akikkel közös a konyha meg a fürdő. Velük nem találkoztunk, ugyan is jelenleg Dubai-ban vannak. Végül is, tök logikus, hogy az ember elmegy Csehországba Erasmusszal, hogy aztán Dubai-ban kössön ki...

Chris megmutatta nekünk a Jacht klubbot (nem tudjuk, miért hívják így, mert semmi köze a jachtokhoz), ahol természetesen dübörgött a zene, de szerencsére a felső szint csendesebb volt, ott le lehetett ülni beszélgetni. Nekem már kissé elegem volt aznapra a sörből, úgyhogy elhatároztam, megízlelem a Kofolát, amit még annak idején a Coca Cola helyettesítésére fejlesztettek ki, és állítólag nem lehet hozzá semlegesen viszonyulni: vagy szereted, vagy utálod. Hát nem tudom. A kólához a színén kívül nem sok köze van, sokkal édesebb, és nekem van egy fura mellékíze (a titkos összetevő netalán???), ami egy picit a kanalas orvosságra emlékeztet, de kétségkívül fogyasztható és akkor ott, kifejezetten jól esett. 

Markust hamar elhagytuk, és mire újra előkeveredett, már kellőképpen elázott, és valami kígyóról kezdett hadoválni. Először nem értettük, mit akar, de addig magyarázta, hogy utánamentem a pulthoz, ahol az egyik csajnak valóban volt egy icipici kígyója, akkora, hogy kényelmesen elfért egy mini-ételes dobozban. Nekem nincs gondom velük, de ha esetleg valaki nem szerei őket, akkor csak szólok, hogy kígyós kép következik:

Ekkortájt kezdtük úgy érezni, ideje elhagyni a süllyedő hajót. Amúgy is mennünk kellett, mert óránként csak egy busz közlekedik arrafelé éjszaka, és azt az egyet jó lett volna elérni negyed háromkor. Chris tiszta jófej volt, kikísért miket, és felrakott a buszra, amiről viszont kiderült, hogy csak egy megállót megy, mert a következő a végállomás, ahol húsz percet kellett várni, hogy visszainduljon a városba. A kedves buszsofőr meg persze meg nem engedte volna, hogy fennmaradjunk, kint kellett fagyoskodnunk a megállóban, ő pedig ott várakozott 20 méterre tőlünk. Nem zártuk a szívünkbe. 

Hajlani négy előtt nem sokkal értünk haza, mivel át kellett szállni a Ceskán, úgyhogy a másnap délelőtti program ismét csak fetrengés volt. Viszont, jó kis tartalmas hétvége volt ez is, amolyan "csapatépítés" jelleggel, hiszen újra összehoztuk az EILC kurzus résztevőit is, de itt, a saját erasmusos helyünkön is megint sikerült új arcokkal találkozni. Szerintem félév végéig se tudok majd mindenkivel megismerkedni, annyian vagyunk, mint az oroszok...

Csináltam egy térképet, hogy mégis megmutassam valahogy, merre kószálok én úgy általában: 

- A piros A-pont a központban Česká, általában ott szállunk le a villamosról
- A Kohoutova, ahol most lakunk
- A  Technologicky Park a Műszaki Egyetem közelében van, illetve itt található a Műszaki Múzeum is.
- A harmadik, névtelen pötty pedig korábbi lakhelyünk, a Vinarska lenne